.

Spanyol viasz, avagy mégiscsak nagy dolog a tudomány.

Az alábbi irományhoz hosszú-hosszú előzmények kívánkoznának, és eredendően nem is idevaló, de...


A kirohanás tárgya: "A BMJ idei első számának legelső közleményeként, a szerkesztőség méltatása kíséretében jelent meg James Fowler és Nicholas Christakis közleménye, amelyet sokan az egészségügy új korszakának megnyitásaként fogadtak"



A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. – Hamvas Béla

Definíciós aggály:
Happiness is a warm gun

Hogy is van ez? Az emberi kultúra évezredei során a fõállású boldogság- (vagy éppen boldogtalanság-) kutatók – mint például a teológusok, a filozófusok, a költõk, újabban a pszichiáterek, sõt a reklámszakemberek – annyit küzdöttek azon, hogy egy valamire való definíciót megalkossanak.
És az eredmény? Hadd idézzek egy próbálkozást, egy igazi gyöngyszemet: az amúgy közgazdász végzettségű – Richard Layard szerint boldog az, aki jól érzi magát, és ezen állapotát a későbbiekben is szeretné fenntartani. Jézusom...
(na még egyet: a szókimondó és őszinte - mellesleg azt hiszem, semmilyen végzettségű - John Lennon szerint a boldogság valamiféle "warm gun, bang-bang, shoot-shoot". Mondhatnánk, ha nem is forró, de legalább tényleg meleg, azaz mintha közelebb járnánk.) Képletbe foglalni még kevésbé sikerült, hogy aszongya: a boldogság egyenlõ valami szorozva izé-a-négyzetennel. Szóval se hivatalos definíció, se képlet. (Szerintem ne is legyen se egyik, se másik, a Falanszter-jelenetet már nem szeretném megélni.)

Azért talán megállapodhatunk pár dologról.

1. A boldogság koronként, emberi kultúránként, egyénenkén, sõt egyes emberek személyes életútján belül is: eltérő, változó intenzitású, változó tartalmú. (Megjegyzem: a tárgyalt közlemény a massachusetsi Framingham Heart Studyra, azaz időben, térben, kultúrában meglehetősen izolált mintára támaszkodik)
A boldogság egyszer a kellemeség, az élvezet, a problémamentesség fogalomkörének közelében bukkan fel, máskor mondjuk a küzdelem, az áldozathozatal, a szenvedés vidékén. Hol a békesség és a harmónia környezetében vélünk rátalálni, másszor meg a kaland, az ismeretlen izgalma kecsegtet vele. Egyik kultúrában az egyéni útkeresés által ígértetik elérhetõnek, a másikban a közösség tradícióiban történő feloldódás által.

2. Mintha azt is kimondhatnánk, a boldogság mértéke nem hasonlít a dolgok hosszának, súlyának mértékéhez. Elég különös lenne kimondani, hogy mondjuk egy találkozás okozta boldogság a Fowler–Christakis-féle 10-es skálán (bocs, fiúk!) 4-es értékû boldogságérzetet okozott, 1-es és 2-es mértékû utóérzésekkel. Vagy: "ez a mostani boldogság életem legnagyobb boldogságának a harmadával egyenlő, de kétszer akkora, mint a múlt heti hasonló élmény".

3. Aztán: határozottan kijelenthetjük, a boldogság egyik legjellemzõbb tulajdonsága az állandótlanság. Azaz jön és elmúlik. Van, hogy már elõre várjuk, máskor meg minden elõjel nélkül, egyszercsak felbukkan. Van, hogy kicsit hosszabban elidõz, máskor éppen csak felsejlik. És vannak egészen paradox helyzetek: várjuk, de végül nem jön, a várakozás közben mégis átéljük.
Ide kapcsolható: kimondható-e bárkire, hogy boldog ember, avagy éppen boldogtalan? Nincs az a - maga vagy mások által - boldognak címkézett emberpéldány, akinek ne lett volna sok-sok rettenetesen sötét napja, órája – a kedvenc karikatúraszerű élményem egy magából kivetkőzve dühöngő krisnás, aki az alapértelmezett "kisugárzást" átmenetileg felfüggesztve szabad folyást engedett egyébként nyilván érthető és emberi indulatainak -, és fordítva, a legfeketébb lelkűeknek is vannak hosszabb-rövidebb napsugaras időszakai.

4. A boldogság érzéséről tett vallomás különlegesen szubjektív, így két olyan állítás közé, hogy mondjuk X nagyon boldog, Y is nagyon boldog, tudományosan aligha tehető egyenlőségjel (tehát x boldogsága egyenlő y boldogságával).
Továbbá: Ha X életére visszatekintve azt állítja, boldog voltam, valóban jelentheti azt, hogy boldog volt, de azt is, hogy utólag szeretné úgy érezni, élete nem volt olyan jelentéktelen, ezért boldognak próbálja látni, láttatni, harmadszor valóban boldognak gondolta addigi életét, azonban végig adós maradt az önmagával való őszinte szembenézéssel, miközben Y, aki magát nem igazán boldog embernek határozta meg, sokkal tartalmasabb, örömökben gazdagabb életet élt, csak a kifejezést differenciáltabban használta.

5. Szerény véleményem szerint az igazi boldogság egy ember életében az egész élet hosszának jelentéktelen töredéke, néhány villanás, perc csupán.

Konklúzióm: nem szeretném, ha tudományos kategória lenne a boldog/boldogtalan ember fogalma.

Na jó, a közlemény nyilván egy hétköznapibb boldogságfogalomban gondolkodhatott. Talán, abban amit inkább örömnek kellene nevezni. Esetleg elégedettségnek, jó közérzetnek, stresszmentességnek, harmóniának.
Most nem kezdenék bele abba, hogy mindezek a fogalmak megintcsak milyen nehezen lennének tudományos vizsgálat kulcsszavaként definiálhatók, egyes emberek esetére általános cimkeként használhatók, összehasonlíthatók.


Az a bizonyos viasz

A boldogság nem visel külsõ jelvényt, hogy felismerhessük, olvasni kellene a boldog ember szívében; de a megelégedés kisugárzik a tekintetbõl, a viselkedésbõl, a hanghordozásból, a magatartásból, s mint egy átárad arra, aki észleli – J. J. Rousseau.

"Fowler és Christakis eredményei arra utalnak, hogy a viselkedésmódok és a pszichés állapotok is személyről személyre adódnak át."

De hiszen pontosan ezeket a felismeréseket a gyakorlatban már régesrég alkalmazzák élő, viruló, eredményes metodikák (pl. egyes - mellesleg tudományos alapokon nyugvó - pedagógiai rendszerek).
Tudatosan (vagy öntudatlanul) alkalmazzák normális szülők, barátok, példaképek.
Mégegyszer: PÉLDAKÉPEK.

(önkéntelenül hat persze a negatív példa is, azaz a rémséges személyiség fő mintái maguk is rémséges személyiségek).

A marketing se most jött le a falvédőről a csodafegyverrel: a reklám személyes identitásba épülő trójai falovával.

Tudom, nagy tudományos felismeréseket köszönhet a világ annak, hogy valaki naivan tekintett olyasmire, ami ott van az emberi orr előtt nap mint nap, de nemhogy nem díjaznám azt a kutatást, de egyenesen a józan ész elleni bűncselekménynek nevezném, amely megállapítaná, és számokkal támasztaná alá, hogy az emberek zöme éjjel alszik, csak kis része fényes nappal.


Prometeusz és a pirománok, avagy a talpáról a feje tetejére

Lépjünk tovább! Tegyük túl magunkat azon, hogy a tudomány meg akarta mérni a mérhetetlent, hogy egyes agyonidézett ősi bölcsességek most úgy kerülnek elénk az asztalra, mint forradalmi felismerések!
Vessünk egy pillantást a lehetséges következtetésekre! Mi is származhat abból, ha évezredeknek és minden égtájaknak bölcs mesterei után végre a tudomány is kimondja - mit is? -, hogy fontos a boldogság?
Először is fussunk végig egy gondolati láncon! A boldogság állapota egy tudományosan definiálhatatlan helyes élet tudományosan definiálhatatlan jutalma. A dolognak azonban még nincs vége, bónuszként a pozitív erő kiterjed a boldog ember környezetére, beleértve pozitív egészségügyi hatásokat is.
Nahát!

Ha ez így van, mi mást is kellene még elérni, mint az embert boldoggá tenni, s máris új lesz lesz és szép a világ!
Csak az az apróság marad, hogy meg kell találni a szert, amivel a boldogság beadható az embereknek (szóma?), esetleg oktatási metódust dolgozunk ki a boldogság elsajátítására (azaz megint feltaláljuk a spanyolviaszt - lásd még Lao-ce, Mózes, Jézus, Buddha, Mohamed, Boddhidharma... Popper Péter, Józsi bácsi...)
Egy biztos: innentől kezdve a boldogság már nem lehet magánügy.
Hanem mi? Kötelesség? Milyen kötelesség? Erkölcsi? Törvény szabta?

Júj, nagyon cinikus vagyok.
Cinikus vagyok?
De hát nincsen itt nagyon elrontva megint valami?
Aki kitalálja, hogy a boldogság nem okozat, hanem ok, nem tesz mást, mint feje tetejére állítja a világot.
Feltételezem, mindenki, na jó, az emberek nagy többsége boldogságra vágyik.
Hogy ez mégse megy olyan könnyen, annak is van oka, úgy hívjuk, emberi természet, emberi világ.
Mindössze ezt kellene semlegesíteni.

Pedig ha valamiért, hát talán egyedül a boldogság eléréséért tett erőfeszítésekért, és azokért a ritka és leírhatatlan valamikért érdemes élni.
Önként.



A módszertanhoz:

Idézet a Holt költők társasága című film dialógusából:

Mr. Keating: Nyissák ki a könyvet a 21. oldalon. Mr. Perry, olvassa fel a "Költészet értelmezését".
Perry: A Költészet értelmezése, írta Evans Pritchard professzor.
A költészet megértéséhez ismernünk kell a költői nyelvet. Aztán két kérdés jön: Hogy fogalmazta meg a művész a témát? Jelentős-e a téma? Az első kérdés a vers formáját illeti, a másik a jelentőségét. Ha felelünk a kérdésekre, megállapíthatjuk a vers értékét. Ha a formai tökélyt vízszintes tengelyen mérjük a fontosságot függőlegesen e koordináták láthatóvá teszik mennyire értékes az adott vers. Például egy Byron-szonett sokat ér függőlegesen, de vízszintesen közepes. Egy Shakespeare-szonett viszont kétségtelenül mindkét irányban magas értékkel bír. A közrefogott terület nagysága bizonyítja a vers nagyságát. Alkalmazzák ezt az értékelési módszert így egyre kevesebb nehézséggel kerülnek szembe és egyre inkább élvezik és értik a költészetet.
Mr. Keating: Ürülék.
Ezt gondolom Mr. Pritchardról.
A költészet nem mérhető rőffel. Ez nem slágerlista, Byron pöpec a 42. helyen, kár, hogy túl lassú.
Tépjék ki a lapot! Tépjék ki a lapot! Mire várnak?
Nem csak ezt a lapot, az egész bevezetőt. Ki vele! Írmagja se maradjon. Tépjék ki gyorsan, a pokolba Pritchard professzorral! Tépjék cafatokra! Hallani akarom, hogy szakad fecnikre!

Tevődik

2003- óta erről valahogy lemaradtam, bár végig éreztem:
"...az Univerzum nagy része sötét anyagból és energiából tevõdik össze."
A beismerés a Nat Geo által közzétett, "az év tíz legnagyobb tudományos felfedezése" című toplistájának 1. helyén található.

14. /101

13. /101

8. /101

3., 4., 5. /101

.

1., 2. /101

.

Tavaszi kollekció

Ez évben harisnyájuk,
feketén feszül rájuk,
és átlátszik, átlátszik, átlátszik az egész.
A bőrön vékony pántok,
húzódnak ostor-átok,
és minden átlátszik, átlátszik remekül.

.

nazka

Test-idő

Spilák Zsuzsa weboldala

.

önki

mégis: egészen más

ahol a kétfarkú kutya túr

azaz Szeged.
MKKP.
alonzanfan!

Az angyalföldi lepel

Aki nem hisz a tanú szemének, ki s.k. érinthette az angyalokat - (teste szerint láttam és hallottam és csodálatosképpen meg is érintettem és akkor a testből alig volta valami jelen - Emanuel Swedenborg: Menny és pokol), az higgyen a sajátjának. Íme a földi angyal leple:



És egy másik lepel, a bitangé:

Valóság nagybátyánk

Más világokról képzelegni pedig azért jó - folytatta Baudolino -, hogy elfelejthessük, mennyire keserves ez a világ, amelyikben élünk. Akkor legalábbis így gondoltam. Még nem jöttem rá, hogy aki más világokat képzel el, az előbb-utóbb emezt is megváltoztatja. (Umberto Eco - Baudolino)

A száj és a szem

Vitatkozott a vak meg a süket (bocsánat).

(Hopp: akkor a címnek nem inkább A fül és a szemnek kellett volna lennie? Esetleg A hang meg a fénynek? Igen, hang és fény és nem fény és hang. A vak világa a hang világa, a süketé pedig a fény.
Na, nyugi, talán minden kiderül.)

Szóval vitatkozott a vak meg a süket. Azon vitáztak, melyikük világa (világ..., puff) gazdagabb. Sokat tanakodtak, hogyan lehet ezt eldönteni (heti feladvány: hogy vitázik, tanakszik a vak és a süket).

A vak azt mondta, annak, aki nem lát, a többi érzékei kifényesednek, hallása például egyszerre finom és éles, nem véletlen, hogy ennyi muzsikus és telefonközpontos vált belőlük. A teret szinte a bőrén érzi, nem csak abban a nyamvadt 156 fokban, amerre a feje áll, de körös körül és lent és fent és még a vékonyabb falon át is. Hogy meg- sőt átérzi a közelében tartózkodó ember indulatait, rezdüléseit, az nem tudván palira venni őt jó-rossz színészkedéssel. Hogy tapintással, a bőre szenzoraival olyan részleteket tud meg a levegőben, a dolgok felületén lappangó, feszülő változásokról, amiket a kutatóintézetek műszerei sem képesek fogni.
És a zene! Na, süket, erről aztán hiába beszélnék neked...

A süket hosszú hallgatás után – sem szólalt meg. De a maga módján elkezdett érvelni. Hogy számára a világ formái nem sötét, lebegő, semmiben úszó fantomok, hanem csupa állandó testű, kiterjedésű, felismerhető alak. Rokonai, barátai nem hanglények, de arcuk van, szép vagy kellemetlen. Filmeket nézhet (főleg persze némafilmeket). Olvashat! És a kép! Láthatja egzotikus világok nyomorgóit, és a hollywoodi csillagokat, bacilusokat és a távoli naprendszerek ködeit. Színeket láthatok, érted, vak? Tudod, mik azok a színek? És az árnyalatok? Á, neked ezekről fogalmad se lehet.

Ott ült kettejük között a tolmács (íme heti megfejtésünk: hát eképpen zajlik a vita e két fogyatékosan kompatibilis szcéna között).

Míg a süketnek fordította választékos kézjelekkel, testbeszéddel, mimikával a vak szavait, úgy érezte, óh, hát nyilván a vak világa a magasabb rendű, mennyi belső gazdagság, minő emberfeletti érzékelés. És tényleg: a zene, a zene, a zene! Szegény süket, még csak nem is hallhatott – mondjuk Beethovenről! Itt azért nyelt egyet a tolmács, a minden érzékszervvel megáldott multikompatibilis médium, de mire jobban végiggondolhatta volna, máris a süket válaszát kellett szavakba öntenie. Közben kezdett összezavarodni: hogy is lehetne fórban a vak, mikor az olvasás, a látás, a színek...
Amint az üzenetet szavakba öntötte, a vak máris válaszolt. Hogy szerinte...

A süket meg csak ült ott. Szeme nézte a szájat, ahogy az mondja, mondja, mondja.

Hazafelé még élvezte, hogy bot nélkül is simán szlalomozik a szembejövők között, a valamit éppen komolyan megtárgyaló, vagy csacsogó, trécselő párok, magányos mobilozók között, ám otthon már csak kisóhajtott egy hatalmasat abból a fertelmes kákaszerű izéből, amit a hallók leginkább csendnek neveznének, hogy a kurva anyjukat ezeknek! Folyton pofáznak! Dumálnak! Be nem áll a szájuk!

Jel IV.

Connecting people - Összeköt, ami elválaszt.
Pinczehelyi Sándor a Centrális Galériában

nem lesz ebből nagyszóló

...ott a presszóban épült bennem a rokendrol mellé a szorongás. A megmutatni akarás mellé a szégyen. Nem lesz ebből nagyszóló, nem lesz ebből Dzsimi Hendriksz - gondoltam, szomorúan turkálva a nikotinízű citromtortában. (Háy János - A bogyósgyümölcskertész fia)
Valahogy így. Talán csak a citromtorta nem stimmel. De hát amikor az ember éppen teljesen leküzdi az önbecsülését a békaseggig, ki nem szarja le, hogy citromtorta vagy nem.

vér és bél csokiöntettel

A menüt a Néprazi Múzeumban szolgálják fel:
World Press 2006 + Lumix Panasonic.
A helyzet évről évre nyomasztóbb.
A néző érzékenysége rohamosan közelít egy agyműtött harci kutyáéhoz.
A két csatornán - az iszonyatén és az émelyén - egyre vadabb a száguldás az elviselhetetlenség határai felé.
Legalább annyi tisztesség lenne a rendszerben (szolgáltatóban és fogyasztóban egyaránt), hogy a kettőt ne választanák külön, így a csinos nappalik és hálószobák megtelhetnének a gyönyörű tájakon széttrancsírozott testek, szanaszét folyó testnedvek borította romok pazarul fotografált, szemkápráztató vizuálkölteményeivel.

zuzukinó

Engedjétek hozzá a kisdedeket!


Elmegy mellette




lábjegyzet

The Hallward's Dance Hall

RAKNROLL
(balalajkit)

.

depresszió: a mai nap

elizélt izé

Képes közterek

...nem létezik, nem funkcionál az emberi megfigyelőkre tett hatásain kívül. (McLuhan)

Fut a táj

Na, ezt bábbá-bá-bámulom, hogy fut.
Illetve ez csak az első szekvencia, és nem fut, azaz itt nem fut, mert a technika nem akarja engedni a futást.

Mintha III.

Mintha a létből ballagna haza (Beney Zsuzsa)
És további minthaadalék: Pauer

.

(Nem olyan,) mintha (II.)

A kezdet, ami egyben a vég is.
Ez mi?
Vagy: ez olyan, mintha egy vicces/ijesztő arc (szikás tengerpart, (őshüllőlenyomat, marsbéli táj, virágzó mező, felhős ég, satöbbi) lenne. Talán a legkevesebb bajom azzal van, ha az illető odáig jut, szépek a színei (mert azért ez már nem is olyan rossz irány, igaz ott van az ennek nem szépek a színei is, bár tulajdonképpen végső soron ez se olyan rossz irány). A minthások azzal tudnak leginkább kiborítani, ha az ilyen észrevételeiket (bocsánat, asszociációikat) apró (elnéző, önelég) mosoly kíséretében mondják ki, igen, ezek csak így jönnek belőlem, tudnék többet is, csak sajnos más dolgokkal telik az időm, kár, mert biztos jókat tudnék.
A mi ez-vonal embere legalább őszintén beismer, nem tud mit kezdeni.
A nem értem csak látszólag őszinte. Önkéntelenül őszinte. Valójában: általában érti, csak most, csak ezt nem. És mivel megértést emleget, elárulja, fogalma sincs.

További adalék a mintha természetrajzához...

Tájfutás

Csak bá-bá-bá-bámulom...,
...hogy fut a táj (pótlólag)

Képtelen magánterek

Tegnapi kirohanásom után ma kicsit higgadtabban, több tisztelettel. Most nem bonyolódnék ebbe, de ugye, tudod, ami neked fénykép, az benszülöttnek lenni furcsa piszkos papír.
...És minthogy tévesen föltételezik, hogy ha van egy vizuális érzetünk, akkor ez azt jelenti, hogy megpillantunk valamilyen „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleget... (Ryle: A szellem fogalma, 313. old.) A könyv tele van ilyen kijelentésekkel, mint „tévesen föltételezik". Közben az idézetben szereplő „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleg olyan átkozottul remekbe szabott szövegrész, hogy ha nem lenne előtte az a minthogy tévesen, talán tegnap nem is sültparasztoztam volna le az illetőt (amiért egyébként ezúton kérek mégis elnézést).
Tudod, ugye, vagy nem tudod(?), de nincsenek kész képek. Minden kép piszkos papír, magántérbe tévedt kétdimenziós színegyveleg, de minden alkalommal, amikor valaki ránéz, a újra és újra életre kel.

Az eltévedt futó

Újra felhúztam magam egy okos emberen. Egy percig nem kétséges, Gilbert Ryle az. És az ő sok okosságának tanúi könyvek, jó vastagok. Egyikkel ezek közül, A szellem fogalma cíművel, eltöltöttem némi időt, de nagy megkönnyebbülést érzett a lelkem, amikor közöltem vele, ebből ennyi elég, ekkora sültparaszttal nem idegesítem magam tovább. Fijjug, eztet a tudományt be kéne rekeszteni végre, nem jött be. Oké, eleinte jó ötletnek tűnt, de már annyi idő ráment, hiába.
Ryle pár oldal után garantáltan úgy hat, mint egy beöntés szappanos vízzel, pár fejezet pedig egyenesen annyira kellemes, mint gyufából pisai ferde tornyot építeni, miközben egy kápó géppisztolyt szegez az oldaladnak. Ez az ember a fejébe vette, hogy fog egy vaslogikából készült macsétét meg egy nagy gombóc fonalat, elindul velük a nyelvi őserdőben, és szép sorjában lekaszabol minden útjába eső liánt, nem kegyelmezve némely elbambult makákóknak sem. A végén valószínűleg nem marad más, csak tarvágás, összevérzett kezek és a kérdés, akkor most mi van!?
Nincs semmi. Reménytelen volt az alapkérdés is (lásd cím: szóval mi is az a szellem), de a mócer a legreménytelenebb. Ryle szeletel, pedig a szeletelés legfeljebb a hentesnek lehet célravezető. Kikockáz. Megpróbál kezdet és vég nélküli folyamatokat kikockázni, mintha egy befutó sorrendjét állapítaná meg. Talán attól rossz az egész, hogy elfogadja, bizonyos kifejezések nem határozatlan konstrukciók, hanem pontos, megbízható alapkövek. Áramló, nem körvonalazható „dolgokat" próbál milliméterpapír segítségével helyhezkötni, szakaszolni, a „nyesedéket" pedig folyamatosan letakarítani az asztalról.
Na jó, végülis tisztelet a következetes és kitartó küzdelemnek, éljenek a mindenkori vasdinnyeiek, de akkor is.
Mindenesetre hiába próbáltam magamban kétségeket ébreszteni főtételeim iránt, fenntartom őket (legfőképpen lásd az érzékelés, látás, képzelet, színlelés, satöbbi passzusokat Rylenél). De annyi bizonyos, újabb lökés, hogy erőket feszítve teljes világosságra hozzam őket, neked, kedves olvasó.
Bocs Gilb, szóval ez nem volt az a húde könyvajánló.

robotáldozat

Poszthumán kultusz

magánáhítat

profán kultusz

.

VD úr G-ben

Kis fűszer a mában: a G-robiban állok a bal 2-es kasszánál, amikor látómezőmbe beúszik egy jelenés, szépszál öregúr (mit öreg! mit úr! mint egy cserkészlegény, kockás gyapjúing, térdnadrág, gombos nadrágtartó, özönvízelőtti bőr válltáska, az övre applikálva praktikus hüvelyekben egész arzenál, toll, mobil, tán digikamera, és egy azonosítatlan eszköz: saccra egy síp - festőnek minek a síp?*), és besorol a jobb 2-eshez.
Váli Dezső, Deske úr az illető. Kicsit zavarban vagyok, hogy kukkolom, tán csak azt nem mazsolázom ki, mit vásárolt. Persze, mit akarhat, ő maga tehet erről: ugyan magát megfosztotta a kilátástól - műterme ablakát smirglivel csiszolta átláthatatlanra -, arról gondoskodott, hogy akárki belekukkoljon az életébe. Ő az első magyar blogger, remeteéletét 2000 óta élőben közvetíti.
Persze ez a közvetítésmód erős szűrő, a kitárulkozás ellenére érzékelhető valami határ: eddig és ne tovább.

(Műteremasztal hengerrel, Ljubityeljjel - forrás)

*a titokzatos tárgy valójában rózsafüzér, VD szíves közlése.
.

connecting people - unplugged (jel 3.)

csatlakozz rá te is, különben megint kimaradsz.

időtér

Holdidő



"az idő közegszerű valami"



időgép



.

jel 1.

Andy Warholnak mindenben igaza volt (valószínűleg).
Abban is, hogy szerinte sokkal egyszerűbb lenne minden, ha az emberek ugyanúgy néznének ki, és mindenkit ugyanúgy hívnának (If we all looked the same and we all had the same name/I wouldnt be jealous of you or you jealous of me - idézi Warholt szabadon Lou Reed)

Gnóthi szeauton! Arcod és neved nem te vagy. Hiszen csak maszk, jel, kód, leltári szám. Te hol kezdődsz el? (parafra)

Jel 2.

S ha már Andy Warholnak (szokásához híven) igaza volt abban, hogy az emberek azonosító jeleik (arc, név, ujj-, tenyér-, talp-, pofa- stb. lenyomat, géntérkép, szülhely, szemszám, párkáp) nélkül sokkal problémamentesebbek lennének, megkockáztatható, az egyéniről a közösségi szintre lépve sem lenne másként: az azonosítás és megkülönböztetés jeleiből már annyi baj származott (lásd még: annyi baj legyen).
(If we all looked the same, we wouldnt play these games
Me dressing for you and you dressing for me)

A tökéles tökéletes kép (the plastic fantastic lover)

Itt ebben a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi
A tájat, hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni,
Amilyen a festmény, ...
Nem tudom, minek kell frusztrálni a természetet* azzal, hogy képen lassan jobban néz ki, mint a valóságban. (sajnos akárhogy kerestem, igazán illusztratív terméket saját kútfőből nem leltem, mástól meg nem szívesen lobogtatnék valamit, hogy nézzétek ezt, na, erről beszélek, mindjárt lehányom, de gondolom, el tudjátok képzelni azokat az észbontó műmelles felhőket, felvarrt domborzatokat, műkörmös bozontokkal)

* wow wow! milyen hatást gyakorolt rám a Lovasi András, - az ember csak idézi, aztán átragad rá (rám, az emberre) a költészet -, tessék, hogy megszemélyesedik a természetet, szinte látom, amint önértékelési zavarai támadnak.

Zálog

Talán "végre megtalálom azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok..."
Micsoda mondat! Öt óra harminchat perc volt, kora reggel a metrón, amikor idáig jutottam az olvasásban, és számomra akár véget is érhetett volna a regény.
Sorrendben (ilyenkor nincs sorrend, de mindegy) a következők ugrottak be: Ködszurkáló, Kolombusz tojása, TJ. csomagtartója*, óh aza rohadt énekes (éreztük azt, hogyami belénkszorult, kimondta helyettünk angolul), a Láthatatlan városok, meg valami, de azt nem tudom megnevezni, mert nem megnevezhető.

Ez a vers amolyan zálog.
Enélkül is lehetne élni, mint lobotomiás véglény összenőve egy távkapcsolóval.
E vers nélkül ugyan még lehetsz fogyasztó, Tisztelt Választó, az országos placebócsoport örökös tagja, aki adott jelre még akár örülni is képes.
De minek.
A zálogban az a rossz, hogy bár hozzád tartozik, most mégsem a tiéd, le van téve valahová, egy csúnya folyosó végén egy csúnya, zárt ajtó mögé. Nem érintheted meg. Nem is láthatod.
Viszont tudsz róla, van.

*volt főnököm szakadt merdzsójának valamilyen okból kinyithatatlan csomagtartója a remény szigetévé vált: ha TJ. hiába keresett valamit, ha úgy tűnt, valami végleg elveszett, mindig megnyugtathatta magát azzal, biztos ott van a csomagtartóban.

Epilógus: Csak úgy álmodtam egyszer
...Vajon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.
Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:
– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. [...] De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe jutni.
– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.
– Azt sem tudom – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda, ahol tejszínes kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou című francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan emlékezem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna, és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős koromban voltam.
– Szegényke – mondta részvéttel Rezeda úr –, én majd keresni fogom Medvét…
Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.
– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.

Hát ja, nem valószínű, hogy van nagyobb jóság, mint segíteni megtalálni ama bizonyos verset. Vagy azt akár csak őszintén megígérni.

Igyekszem visszaemlékezni.

A célzatosan elferdített tények mögött újabb és újabb torzítások majompofái vigyorognak. (Nádas Péter)

ó, ió, ció

No, ezek a nagy csikicsukik, a világ néha jól kiszórakozza rajtad magát, és sose lehetsz benne biztos, mi is...
(avagy szép a rút és rút a szép: / huss, koromba, ködbe szét)
(vízi., illúz.., halluciná..., ....)

Emlékképek

A magam módján szeretek emlékezni, nem feltétlenül úgy, ahogy történt



A technikai képek hasonlóan bánnak az igazsággal, mint az írás a szöveggel.

Mielőtt az írást - nyilván roppant lusta emberek - feltatlálták, és a tudást papírra vetették, a szövegek személyes utat jártak be, közvetlenül, szájról szájra, lélektől lélekig.
Szép kis tudás volt az, amikor egy akár sokezer soros szöveget őrzött valaki a kis buksijában, hogy az ne menjen veszendőbe. Mivel még nem léteztek betűk, a szöveg sem lehetett kőbe vésve, változásokon ment át, de a változatok nem a lényeget, hanem pusztán a huzatot, a formát érintették. Miután a szöveget írásba rögzítették, a forma megdermedt, lényegből viszont egyből támadt annyi, ahányan csak elolvasták azt.
(a történet visszafelé játszódik le Bradbury 451 fok Fahrenheitjében, ahol a szöveg kiszabadul merev tokjából, a könyvből, és ismét élő szövetté válik.)

És a képek? Nézz végig ezer ikont, és nézz meg egy igazolványképet! Vesd össze a gyerekkori emlékeidet egy gyerekkori fotóddal! Egy ikon élő tekintet, nyitott kapu, egy emlékkép lehúzott redőny, egyre vastagabb fal közötted és a saját múltad között.