Felesleges, esetleg roncs

Kettős látás

„álmaink minden este bizonyítják, hogy a látáshoz egyáltalán nincs szükség recehártyára. Minden kép, azok, amelyeket látszólag kintről hozunk be, és különösen az álomképek, a valóságban mindig belső képek. Más képek nincsenek

[...]

Tudatunk azt hiteti el velünk, hogy szemünk minden érzéklete objektív

[...]

Ezen a trükkön nyugszik a világképünk és az intellektus uralma.

[...]

a fájdalmasan igaz tapasztalatokhoz jön még a fizika, amely Heisenberg határozatlansági elvével bizonyítja, hogy alapjában sohasem vagyunk abban a helyzetben, hogy objektíven érzékeljünk, mert szubjektivitásunk mindig belejátszik az észlelés folyamatába.

[...]

Látásunk talán legproblematikusabb oldala a kiválasztás, illetve az értékelés [...]
ami egy találós kép esetében szórakoztatónak tűnhet, egészen más minőséget kap, ha tisztázzuk magunkben, egész életünket ilyen rasztereken keresztül érzékeljük, amelyek csak a meghatározott, számunkra kellemes dolgokat engednek át, és a többit kirekesztik. Nem tetszés szerint vetjük pillantásunkat a világra, hanem egyes dolgokat belelátunk, míg mások fölött elsiklik a tekintetünk. Schopenhauer mondata, miszerint „A világ akarat és elképzelés", ugyancsak ezt a gondolatot közvetíti.
A szem arra figyelmeztet, hogy a polaritás bilincsébe vagyunk verve. Az egyidejűség egymásutániságot csinál, és így linearitást hoz létre. Az egységet kettősségre változtatja, és ezért a világban való kétségbeesett helyzetünk kialakulásában is központi szerepe van. Két fizikai szemünkkel elvileg lehetetlen belelátnunk az egységbe."

(Rüdiger Dahlke - A lélek nyelve: a betegség)



„[...] A fejedelem órákat töltött el Fan Kun képei előtt. Tisztán hallotta a mandarinkacsák sípoló hangját, az őszi ég sötétjében vonuló darvak kurrogását, a liangsani mocsarak fölött fénylő Hold ragyogásától hunyorognia kellett, a réteken virágzó peóniák tengere lázba hozta, a keze remegett, ő maga tüsszögött, érezte a Csingpo vízesésének irdatlan erejét, a Huasan csúcsát bámulva megszédült. A festményeken ifjúságának színhelyeire ismert. Az egyik képen fölfedezett egy különösen kedves sziklafalat, melyen annyi órát töltött el elmélkedéssel, egy másikon rátalált gyermekkorának búvóhelyére a Melegszélpagonyra, egy gyönyörű kardtáncosnő vonásaiban az anyja arcát fedezte fel.
[...]
– Mindig többet látok a képeiden, barátom, mint amennyit akarok látni.
– S mennyivel látsz többet, uram?
– Nem tudom, Fan Kun. Mert más ember leszek a festmények láttán – mondta tűnődve. [...]"
(Darvasi László: A lojangi kutyavadászok álma)

aki arra jár...

Jel IV.

Connecting people - Összeköt, ami elválaszt.
Pinczehelyi Sándor a Centrális Galériában

vér és bél csokiöntettel

A menüt a Néprazi Múzeumban szolgálják fel:
World Press 2006 + Lumix Panasonic.
A helyzet évről évre nyomasztóbb.
A néző érzékenysége rohamosan közelít egy agyműtött harci kutyáéhoz.
A két csatornán - az iszonyatén és az émelyén - egyre vadabb a száguldás az elviselhetetlenség határai felé.
Legalább annyi tisztesség lenne a rendszerben (szolgáltatóban és fogyasztóban egyaránt), hogy a kettőt ne választanák külön, így a csinos nappalik és hálószobák megtelhetnének a gyönyörű tájakon széttrancsírozott testek, szanaszét folyó testnedvek borította romok pazarul fotografált, szemkápráztató vizuálkölteményeivel.

Képtelen magánterek

Tegnapi kirohanásom után ma kicsit higgadtabban, több tisztelettel. Most nem bonyolódnék ebbe, de ugye, tudod, ami neked fénykép, az benszülöttnek lenni furcsa piszkos papír.
...És minthogy tévesen föltételezik, hogy ha van egy vizuális érzetünk, akkor ez azt jelenti, hogy megpillantunk valamilyen „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleget... (Ryle: A szellem fogalma, 313. old.) A könyv tele van ilyen kijelentésekkel, mint „tévesen föltételezik". Közben az idézetben szereplő „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleg olyan átkozottul remekbe szabott szövegrész, hogy ha nem lenne előtte az a minthogy tévesen, talán tegnap nem is sültparasztoztam volna le az illetőt (amiért egyébként ezúton kérek mégis elnézést).
Tudod, ugye, vagy nem tudod(?), de nincsenek kész képek. Minden kép piszkos papír, magántérbe tévedt kétdimenziós színegyveleg, de minden alkalommal, amikor valaki ránéz, a újra és újra életre kel.

Az eltévedt futó

Újra felhúztam magam egy okos emberen. Egy percig nem kétséges, Gilbert Ryle az. És az ő sok okosságának tanúi könyvek, jó vastagok. Egyikkel ezek közül, A szellem fogalma cíművel, eltöltöttem némi időt, de nagy megkönnyebbülést érzett a lelkem, amikor közöltem vele, ebből ennyi elég, ekkora sültparaszttal nem idegesítem magam tovább. Fijjug, eztet a tudományt be kéne rekeszteni végre, nem jött be. Oké, eleinte jó ötletnek tűnt, de már annyi idő ráment, hiába.
Ryle pár oldal után garantáltan úgy hat, mint egy beöntés szappanos vízzel, pár fejezet pedig egyenesen annyira kellemes, mint gyufából pisai ferde tornyot építeni, miközben egy kápó géppisztolyt szegez az oldaladnak. Ez az ember a fejébe vette, hogy fog egy vaslogikából készült macsétét meg egy nagy gombóc fonalat, elindul velük a nyelvi őserdőben, és szép sorjában lekaszabol minden útjába eső liánt, nem kegyelmezve némely elbambult makákóknak sem. A végén valószínűleg nem marad más, csak tarvágás, összevérzett kezek és a kérdés, akkor most mi van!?
Nincs semmi. Reménytelen volt az alapkérdés is (lásd cím: szóval mi is az a szellem), de a mócer a legreménytelenebb. Ryle szeletel, pedig a szeletelés legfeljebb a hentesnek lehet célravezető. Kikockáz. Megpróbál kezdet és vég nélküli folyamatokat kikockázni, mintha egy befutó sorrendjét állapítaná meg. Talán attól rossz az egész, hogy elfogadja, bizonyos kifejezések nem határozatlan konstrukciók, hanem pontos, megbízható alapkövek. Áramló, nem körvonalazható „dolgokat" próbál milliméterpapír segítségével helyhezkötni, szakaszolni, a „nyesedéket" pedig folyamatosan letakarítani az asztalról.
Na jó, végülis tisztelet a következetes és kitartó küzdelemnek, éljenek a mindenkori vasdinnyeiek, de akkor is.
Mindenesetre hiába próbáltam magamban kétségeket ébreszteni főtételeim iránt, fenntartom őket (legfőképpen lásd az érzékelés, látás, képzelet, színlelés, satöbbi passzusokat Rylenél). De annyi bizonyos, újabb lökés, hogy erőket feszítve teljes világosságra hozzam őket, neked, kedves olvasó.
Bocs Gilb, szóval ez nem volt az a húde könyvajánló.

ó, ió, ció

No, ezek a nagy csikicsukik, a világ néha jól kiszórakozza rajtad magát, és sose lehetsz benne biztos, mi is...
(avagy szép a rút és rút a szép: / huss, koromba, ködbe szét)
(vízi., illúz.., halluciná..., ....)

Emlékképek

A magam módján szeretek emlékezni, nem feltétlenül úgy, ahogy történt



A technikai képek hasonlóan bánnak az igazsággal, mint az írás a szöveggel.

Mielőtt az írást - nyilván roppant lusta emberek - feltatlálták, és a tudást papírra vetették, a szövegek személyes utat jártak be, közvetlenül, szájról szájra, lélektől lélekig.
Szép kis tudás volt az, amikor egy akár sokezer soros szöveget őrzött valaki a kis buksijában, hogy az ne menjen veszendőbe. Mivel még nem léteztek betűk, a szöveg sem lehetett kőbe vésve, változásokon ment át, de a változatok nem a lényeget, hanem pusztán a huzatot, a formát érintették. Miután a szöveget írásba rögzítették, a forma megdermedt, lényegből viszont egyből támadt annyi, ahányan csak elolvasták azt.
(a történet visszafelé játszódik le Bradbury 451 fok Fahrenheitjében, ahol a szöveg kiszabadul merev tokjából, a könyvből, és ismét élő szövetté válik.)

És a képek? Nézz végig ezer ikont, és nézz meg egy igazolványképet! Vesd össze a gyerekkori emlékeidet egy gyerekkori fotóddal! Egy ikon élő tekintet, nyitott kapu, egy emlékkép lehúzott redőny, egyre vastagabb fal közötted és a saját múltad között.

A vetítés

A vetítés a legszemléltetőbb forma a kép útjának
(ikon-do? - harcművészet, annyi szent) megértéséhez. A látvány-élmény az ágens receptorain keresztül bejut rendszerbe, ott vadul fészkelődik, a tárgyi valóságból beszabadul a szubjektumba, átkel annak tengerén (sivatagján, barlangján, csatornahálózatán, szeméttelepén, üveghegyén, csipkerózsa-szövétnekén), a stimulusra ágensünk tudatos-ösztönösen megnyomja a gombot, mire a látvány-élmény kiszakad földi testéből, leszáll a pokolra, egy darabig a túlvilágon kóborol, majd egy kerek, szűk folyosón keresztül nagy-nagy fényesség kíséretében előtör, fénytestet ölt: minden száj nyitva áll, láss csodát, egyszerre ITT van a távol, MOST van a tegnap, igaz, kicsit úgy, mintha előzőleg sóskútba tették volna (emlékek?), majd onnan is kivéve betették volna a kerék alá (karakter?), majd (...)...

Aki megszerzi nekem Matthew Stokes Long After Tonight című projektjének háttérzenéjét (vagy bármilyen hozzá vezető utat), örökös Hallward's belépőt kap

ja, THE PROJECTION PROJECT: BUDAPEST EPIZÓD, MŰCSA


.

Mizantropológia (néniológia)

A fény tettei (bevezetés 2.: B. H. 1. főtétele)

A színek a fény tettei – tettei és szenvedései - emígy Goethe. A fény olyan sugárzás, amely fényérzetet kelt – emígy a tudomány. Ez utóbbi nemcsak tautologikus, de kétségbeejtő tanúság: ennyit tudtok.
Na jó, ez utóbbit, a tudást ne becsüljük le, épp elég az, hogy egy árva szót nem értünk már a soványabb egyetemi fizikajegyzetekből sem.

A fény tettei – Monet s az ő roueni fény/színtani kísérlete szerint:

A világban ugyanazt nem láthatod kétszer ugyanúgy.