Kiragadott

Felesleges, esetleg roncs

A felszín újrafelosztása

Köldökcsakrák

vér és bél csokiöntettel

A menüt a Néprazi Múzeumban szolgálják fel:
World Press 2006 + Lumix Panasonic.
A helyzet évről évre nyomasztóbb.
A néző érzékenysége rohamosan közelít egy agyműtött harci kutyáéhoz.
A két csatornán - az iszonyatén és az émelyén - egyre vadabb a száguldás az elviselhetetlenség határai felé.
Legalább annyi tisztesség lenne a rendszerben (szolgáltatóban és fogyasztóban egyaránt), hogy a kettőt ne választanák külön, így a csinos nappalik és hálószobák megtelhetnének a gyönyörű tájakon széttrancsírozott testek, szanaszét folyó testnedvek borította romok pazarul fotografált, szemkápráztató vizuálkölteményeivel.

connecting people - unplugged (jel 3.)

csatlakozz rá te is, különben megint kimaradsz.

Amit most látsz, az tényleg van

„A technikai képek azt a látszatot keltik, hogy nem szimbolikusak, vagyis nem konvencionális kodifikáción alapulnak, miként a tradicionális képek és szövegek. Azt a látszatot keltik, hogy kauzális kapcsolatban vannak a leképezett jelenettel; úgy, mintha a jelenet volna az ok és ők maguk az okozat. Azt a látszatot keltik, hogy üzenetük vételéhez nem szükséges kibetűzni őket; hogy nem képesek "hazudni"; hogy "objektívek". Ez veszélyesen megtévesztő. Valójában ugyanis az ezeket előállító készülékek a leképezendő jelenetek felfogott tüneteit szimbolikussá transzkódolják - a programok alapján. Valójában a technikai képeket sokkal nehezebb kibetűzni, mint a hagyományosakat." (Vilém Flusser: Képeink)

ohhowihateyoupeople

Nem tudom, ki hogy van vele, engem nagyon megvisel az a mérhetetlen gyanakvás és bizalmatlanság, ami egy fényképező emberrel szemben mára stabil alapállássá vált.
Oké, még ha valakinek váratlanul a képébe tolnék egy bazinagy kamerát, vagy esetleg egy még nagyobbal kukkolnék elő valami mellvéd mögül, de ha egy, az úttesten (közterület) szétmázolódott húgyfoltot fotózok elmélyülten, akkor vajon miért támad egyesekben az az ellenállhatatlan indulat, hogy engem ezért kérdőre vonjon.
Embereket fényképezni több okból sem szeretek már.
Azt hiszem, utálom őket.
Aztán egyre kevésbé van meg bennem a kapcsolatteremtés, a kapcsolattartás igénye, képessége.
Ráadásul valahogy most már tényleg tolakodónak, hiú szándékúak érzem magam, valahányszor rámozdulnék valakire.
Egy ideje már tudatosan nem.
Akkor inkább a pisafoltok és egyéb gyanús alapanyagok.

természetfotózás

Alkalmam volt áttanulmányozni egy 8. osztályos waldorfos fiú úgynevezett éves munkáját. Témául a természetfotózást választotta. (Sokat pampognak arról, hogy milyen komoly hiányosságok vannak a magyar iskolások készségeiben, képességeiben, tudásában. No, annak, aki folyton a fejét csóválja és hümmög, javasolnám, hogy merítkezzen bele kicsit egy ilyen, általában el-, sőt lenéző mosollyal kezelt iskola világába.)
A lényegre: ez a Bence nevű, 14 esztendős fiú egy olyan projektet dolgozott ki, amin csak ámulni lehet, meg bámulni. A töltőtollal, 27 oldalon(!) két vesszőhibával, kifejezetten élvezetes stílusban megírt elméleti részben kiváló összefoglalót szerkesztett a géptípusok, objektívek, fotóelmélet, kompozíciós szabályok, stb. kérdéseiből, különös tekintettel a természetfotózásra, majd jött a saját tevékenység ismertetése. Hogyan kezdődött, hogyan haladt befelé a sűrűbe, majd hogyan kapott komoly tanításokat olyan kiválóságoktól, mint a sólymász Sági Oszkár, vagy a világhírű fotós Máté Bence, akivel napokig együtt kalandozhatott, s akit jól érzékelhetően példaképnek tart.
A projekt másik része egy fotóalbum volt (ez is kézimunka, külsőre is gyönyörű). A képek pedig fantasztikusak! Érett, sok éven át gyakorló amatőr természetfotósok is megirigyelhették volna.
Mondom, ámultam, bámultam.
Pedig a természetfotózás nagyon távoli világ a számomra.
Illusztrációnak itt az én természetfotóm.

Idő, kép, változik

Kutya elveszett... a képe is mivé lett