A következő címkéjű bejegyzések mutatása: belső kép. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: belső kép. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. szeptember 30.
2010. július 26.
2009. október 6.
2009. szeptember 16.
Kettős látás
„álmaink minden este bizonyítják, hogy a látáshoz egyáltalán nincs szükség recehártyára. Minden kép, azok, amelyeket látszólag kintről hozunk be, és különösen az álomképek, a valóságban mindig belső képek. Más képek nincsenek
[...]
Tudatunk azt hiteti el velünk, hogy szemünk minden érzéklete objektív
[...]
Ezen a trükkön nyugszik a világképünk és az intellektus uralma.
[...]
a fájdalmasan igaz tapasztalatokhoz jön még a fizika, amely Heisenberg határozatlansági elvével bizonyítja, hogy alapjában sohasem vagyunk abban a helyzetben, hogy objektíven érzékeljünk, mert szubjektivitásunk mindig belejátszik az észlelés folyamatába.
[...]
Látásunk talán legproblematikusabb oldala a kiválasztás, illetve az értékelés [...]
ami egy találós kép esetében szórakoztatónak tűnhet, egészen más minőséget kap, ha tisztázzuk magunkben, egész életünket ilyen rasztereken keresztül érzékeljük, amelyek csak a meghatározott, számunkra kellemes dolgokat engednek át, és a többit kirekesztik. Nem tetszés szerint vetjük pillantásunkat a világra, hanem egyes dolgokat belelátunk, míg mások fölött elsiklik a tekintetünk. Schopenhauer mondata, miszerint „A világ akarat és elképzelés", ugyancsak ezt a gondolatot közvetíti.
A szem arra figyelmeztet, hogy a polaritás bilincsébe vagyunk verve. Az egyidejűség egymásutániságot csinál, és így linearitást hoz létre. Az egységet kettősségre változtatja, és ezért a világban való kétségbeesett helyzetünk kialakulásában is központi szerepe van. Két fizikai szemünkkel elvileg lehetetlen belelátnunk az egységbe."
(Rüdiger Dahlke - A lélek nyelve: a betegség)
„[...] A fejedelem órákat töltött el Fan Kun képei előtt. Tisztán hallotta a mandarinkacsák sípoló hangját, az őszi ég sötétjében vonuló darvak kurrogását, a liangsani mocsarak fölött fénylő Hold ragyogásától hunyorognia kellett, a réteken virágzó peóniák tengere lázba hozta, a keze remegett, ő maga tüsszögött, érezte a Csingpo vízesésének irdatlan erejét, a Huasan csúcsát bámulva megszédült. A festményeken ifjúságának színhelyeire ismert. Az egyik képen fölfedezett egy különösen kedves sziklafalat, melyen annyi órát töltött el elmélkedéssel, egy másikon rátalált gyermekkorának búvóhelyére a Melegszélpagonyra, egy gyönyörű kardtáncosnő vonásaiban az anyja arcát fedezte fel.
[...]
– Mindig többet látok a képeiden, barátom, mint amennyit akarok látni.
– S mennyivel látsz többet, uram?
– Nem tudom, Fan Kun. Mert más ember leszek a festmények láttán – mondta tűnődve. [...]"
(Darvasi László: A lojangi kutyavadászok álma)
[...]
Tudatunk azt hiteti el velünk, hogy szemünk minden érzéklete objektív
[...]
Ezen a trükkön nyugszik a világképünk és az intellektus uralma.
[...]
a fájdalmasan igaz tapasztalatokhoz jön még a fizika, amely Heisenberg határozatlansági elvével bizonyítja, hogy alapjában sohasem vagyunk abban a helyzetben, hogy objektíven érzékeljünk, mert szubjektivitásunk mindig belejátszik az észlelés folyamatába.
[...]
Látásunk talán legproblematikusabb oldala a kiválasztás, illetve az értékelés [...]
ami egy találós kép esetében szórakoztatónak tűnhet, egészen más minőséget kap, ha tisztázzuk magunkben, egész életünket ilyen rasztereken keresztül érzékeljük, amelyek csak a meghatározott, számunkra kellemes dolgokat engednek át, és a többit kirekesztik. Nem tetszés szerint vetjük pillantásunkat a világra, hanem egyes dolgokat belelátunk, míg mások fölött elsiklik a tekintetünk. Schopenhauer mondata, miszerint „A világ akarat és elképzelés", ugyancsak ezt a gondolatot közvetíti.
A szem arra figyelmeztet, hogy a polaritás bilincsébe vagyunk verve. Az egyidejűség egymásutániságot csinál, és így linearitást hoz létre. Az egységet kettősségre változtatja, és ezért a világban való kétségbeesett helyzetünk kialakulásában is központi szerepe van. Két fizikai szemünkkel elvileg lehetetlen belelátnunk az egységbe."
(Rüdiger Dahlke - A lélek nyelve: a betegség)
„[...] A fejedelem órákat töltött el Fan Kun képei előtt. Tisztán hallotta a mandarinkacsák sípoló hangját, az őszi ég sötétjében vonuló darvak kurrogását, a liangsani mocsarak fölött fénylő Hold ragyogásától hunyorognia kellett, a réteken virágzó peóniák tengere lázba hozta, a keze remegett, ő maga tüsszögött, érezte a Csingpo vízesésének irdatlan erejét, a Huasan csúcsát bámulva megszédült. A festményeken ifjúságának színhelyeire ismert. Az egyik képen fölfedezett egy különösen kedves sziklafalat, melyen annyi órát töltött el elmélkedéssel, egy másikon rátalált gyermekkorának búvóhelyére a Melegszélpagonyra, egy gyönyörű kardtáncosnő vonásaiban az anyja arcát fedezte fel.
[...]
– Mindig többet látok a képeiden, barátom, mint amennyit akarok látni.
– S mennyivel látsz többet, uram?
– Nem tudom, Fan Kun. Mert más ember leszek a festmények láttán – mondta tűnődve. [...]"
(Darvasi László: A lojangi kutyavadászok álma)
2009. február 20.
2008. április 17.
2007. szeptember 4.
2007. augusztus 17.
2007. augusztus 13.
2007. július 31.
A nap vége - Nagyítás
lapzárta után:
A XX. század végérvényesen lehúzta a redőnyt.
Ingmar Bergman ,
Michelangelo Antonioni
.
A XX. század végérvényesen lehúzta a redőnyt.
Ingmar Bergman ,
Michelangelo Antonioni
.
A vetítés

A vetítés a legszemléltetőbb forma a kép útjának
(ikon-do? - harcművészet, annyi szent) megértéséhez. A látvány-élmény az ágens receptorain keresztül bejut rendszerbe, ott vadul fészkelődik, a tárgyi valóságból beszabadul a szubjektumba, átkel annak tengerén (sivatagján, barlangján, csatornahálózatán, szeméttelepén, üveghegyén, csipkerózsa-szövétnekén), a stimulusra ágensünk tudatos-ösztönösen megnyomja a gombot, mire a látvány-élmény kiszakad földi testéből, leszáll a pokolra, egy darabig a túlvilágon kóborol, majd egy kerek, szűk folyosón keresztül nagy-nagy fényesség kíséretében előtör, fénytestet ölt: minden száj nyitva áll, láss csodát, egyszerre ITT van a távol, MOST van a tegnap, igaz, kicsit úgy, mintha előzőleg sóskútba tették volna (emlékek?), majd onnan is kivéve betették volna a kerék alá (karakter?), majd (...)...
Aki megszerzi nekem Matthew Stokes Long After Tonight című projektjének háttérzenéjét (vagy bármilyen hozzá vezető utat), örökös Hallward's belépőt kap
ja, THE PROJECTION PROJECT: BUDAPEST EPIZÓD, MŰCSA
.
2007. július 30.
2007. június 18.
2007. június 14.
Idő - lábjegyzet

Idő, s némileg megváltozott nézőpont.
"A kelmefestő kirakata előtt leguggolt, mint a villamosban. Hiába, nem ment vele semmire. Rézlámpák, szamovár, Makart-csokor, ki tudja, micsoda. Ez nem volt Millner H. és Fiai, gyerekmagasságból nézve sem. Fent a dombon, a kis parkban, nem a padra ült le, hanem a pad mellé a földre. Megnézte közelről a kavicsokat. Odébb csúszott, a pázsit felé. Hangyát, bogarat keresett. Mutatóujjal beletúrt a nyirkos fűbe. Egy kavicsot kiválasztott, és zsebre vágta. Később, amikor visszafelé újra végigment az Újvilág utcán, szórakozottan dobálgatta a tenyerében a kavicsot, aztán szórakozottan elhajította. Némelyik kirakatnál mélyen lehajolt, mintha ki akarna betűzni valamit, árat vagy felírást. De észrevette, hogy a sűrűsödő forgalomban senki sem törődik vele, leguggolt hát megint a kapuknál, ülepmagasságban. Így találta meg a házat, ahol a barátja lakott. Az egyik kapuboltozat oldalában ráismert egy kőre."
(ottlik: Minden megvan)
2007. június 12.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)



















