Van

Elküldé szemét sms-ben.

...

Kettős látás

„álmaink minden este bizonyítják, hogy a látáshoz egyáltalán nincs szükség recehártyára. Minden kép, azok, amelyeket látszólag kintről hozunk be, és különösen az álomképek, a valóságban mindig belső képek. Más képek nincsenek

[...]

Tudatunk azt hiteti el velünk, hogy szemünk minden érzéklete objektív

[...]

Ezen a trükkön nyugszik a világképünk és az intellektus uralma.

[...]

a fájdalmasan igaz tapasztalatokhoz jön még a fizika, amely Heisenberg határozatlansági elvével bizonyítja, hogy alapjában sohasem vagyunk abban a helyzetben, hogy objektíven érzékeljünk, mert szubjektivitásunk mindig belejátszik az észlelés folyamatába.

[...]

Látásunk talán legproblematikusabb oldala a kiválasztás, illetve az értékelés [...]
ami egy találós kép esetében szórakoztatónak tűnhet, egészen más minőséget kap, ha tisztázzuk magunkben, egész életünket ilyen rasztereken keresztül érzékeljük, amelyek csak a meghatározott, számunkra kellemes dolgokat engednek át, és a többit kirekesztik. Nem tetszés szerint vetjük pillantásunkat a világra, hanem egyes dolgokat belelátunk, míg mások fölött elsiklik a tekintetünk. Schopenhauer mondata, miszerint „A világ akarat és elképzelés", ugyancsak ezt a gondolatot közvetíti.
A szem arra figyelmeztet, hogy a polaritás bilincsébe vagyunk verve. Az egyidejűség egymásutániságot csinál, és így linearitást hoz létre. Az egységet kettősségre változtatja, és ezért a világban való kétségbeesett helyzetünk kialakulásában is központi szerepe van. Két fizikai szemünkkel elvileg lehetetlen belelátnunk az egységbe."

(Rüdiger Dahlke - A lélek nyelve: a betegség)



„[...] A fejedelem órákat töltött el Fan Kun képei előtt. Tisztán hallotta a mandarinkacsák sípoló hangját, az őszi ég sötétjében vonuló darvak kurrogását, a liangsani mocsarak fölött fénylő Hold ragyogásától hunyorognia kellett, a réteken virágzó peóniák tengere lázba hozta, a keze remegett, ő maga tüsszögött, érezte a Csingpo vízesésének irdatlan erejét, a Huasan csúcsát bámulva megszédült. A festményeken ifjúságának színhelyeire ismert. Az egyik képen fölfedezett egy különösen kedves sziklafalat, melyen annyi órát töltött el elmélkedéssel, egy másikon rátalált gyermekkorának búvóhelyére a Melegszélpagonyra, egy gyönyörű kardtáncosnő vonásaiban az anyja arcát fedezte fel.
[...]
– Mindig többet látok a képeiden, barátom, mint amennyit akarok látni.
– S mennyivel látsz többet, uram?
– Nem tudom, Fan Kun. Mert más ember leszek a festmények láttán – mondta tűnődve. [...]"
(Darvasi László: A lojangi kutyavadászok álma)

Naiv

és ostoba

Make it much easier!

Ha egy verseny mindhárom dobogósa ugyanolyan márkájú cipőt viselt, hajlamosak vagyunk (persze, vagyunk ám, vagyunk a .... ... vagytok... vagynak...) azt gondolni, a siker záloga az a cipőmárka.
Ne zavarja a hajlamosakat, hogy az utolsó három is ugyanazt a márkát viselte. A fő, hogy ismét van egy törvény (a győzelemhez viseld a bajnok cipőjét!), amit egészen addig be kell tartani, amíg a dobogó mindhárom fokára egy másik ugyanaz a cipő nem lép fel. (Hoppá, akkor viszont misztikus, megfejthetetlen talány - de legalábbis logikai bakugrás -, mikor, hogyan kerül sor a cipőcserére. Ja, ez már az utánloholók problémája. Mindenesetre most nem bonyolítom tovább.)
Az újságosbodé kirakatában, a boltok mosóporrészlegénél a mosóporos dobozokon, az autókereskedések pultjain lévő katalógusok fedőlapjain, a weblapok nyitóoldalán, és még mindenhol is ugyanez a lehetetlen konformizmus tombol, próbálj ugyanolyan lenni, mint mindenki más, különben esélyed nincs. És ha megújulsz, "más" leszel, úgy újulj, úgy másulj, mint a többiek, a nagyobbak, a gyorsabbak. Ettől aztán te is nagyobb, gyorsabb, erősebb, másabb leszel. Ha csak az érzelmeimet szólaltatom meg, azt hallom, de hiszen ez undorító. Undorító, mint minden más konformizmus.
Jó, ez a legnagyobb baj.
De van egy sokkal kisebb!

Elöljáróban színesek innen-onnnan:

19. század.
1887-ben Wovoka, a pajute messiás azt az igét hirdette az indiánok körében, hogy táncolni kell (lásd: szellemtánc), erre majd a wasicsu elhúz innen a fenébe, a bölények meg visszatérnek.
Eredmény: ø

20. század.
1977. Nemzetközi kupadöntő. Az F-i torna club minden hájjal megkent játékosai szigszalagból adidas-csíkosra barkácsolták cipőiket, a K-i dinamó csapata csík nélküli dorkóban vagy mezitláb állt ki.
Eredmény: 0:3 oda.

A perzsák megkorbácsolták a tenger színét, a kelták dühösen nyilazták az eget.
Eredmény: teljes siker

Szóval az a bizonyos kisebbik baj: az ostobaság.

John Gold: Femili karika

Mindenkinek kellemes szórakozást ígér a Gúgül-transzlétör:
Ízelítsünk:
Porkoláb Zsófia - Tips Zsófia
Pók István - Spider István
Vágó Csaba - Csaba Editor
Olasz Tamás - Italian Thomas
Bécsi Imre - Vienna Imre
G-Robi - G-robin
Deske úr - Desk of Mr..
Árpádházi Boldog Jolán - Happy Árpádházi Jane


Mindenkit üdvözöl:
Alexander Marcsi (azaz Sándor Zsolt)

vaxmixtúra - avagy boldogok a sajtkészítők

az előzmények: spanyol viasz - avagy mégiscsak


A boldogság ragadós
– Index - Tudomány

A boldogság úgy terjed, mint egy kór
– gumicukor - a Velvet hírblogja

"A sok kurva okos tudós terjed úgy, mint a pestis...."
– ismeretlen fórumozó.

Mi a boldogság, és hogyan mérhető?
A kutatók a boldogságot kategorikus jellemzőként elemezték: csak azokat minősítették boldognak, akik az egyik hitelesített depresszióskálából négy előre kiválasztott, jellemző kérdés mindegyikére a lehető legpozitívabb választ adták. Még ilyen szigorúnak tűnő feltételek mellett is az alanyok 60%-a minősült boldognak. Az eredmények megbízhatóságát ellenőrzendő, az egész elemzést megismételték a boldogságot folyamatos változónak tekintve, és gyakorlatilag ugyanezeket az eredményeket kapták. (a Christakis–Fowler-közlemény nyomán)
A Vatikán boldoggáavatási metodikája ennél kicsit mintha szőrszálhasogatóbb volna.

Ezen meg éppenséggel nem volna nagy kihívás az embernek alaposan kipoénkodni magát:
A házastársak, illetve a közeli családtagok nem túl erős, de szignifikáns hatást gyakoroltak egymás boldogságára, de csak akkor, ha együtt éltek. (szintén a Christakis–Fowler-közlemény nyomán)

Az ilyenért ütni tudnék:
Minden egyes boldog társ 9 százalékkal növeli az egyén esélyét a boldogságra, a boldogtalan barátok pedig 7 százalékkal csökkentik.

Végül a Kis (Árpád)Házi Kedvenc:
Boldogok a cukiságok - avagy imádkozik, tűr és vár.
Árpádházi Boldog ... Jolán 23 évet élt példás keresztény házasságban. ... Véleményét, akaratát soha nem akarta ráerőszakolni urára. Nem vitatkozott és nem védekezett akkor sem, amikor a rossz tanácsadók férjét ellene és az Egyház ellen hangolták. Imádkozott, tűrt és várt.

Spanyol viasz, avagy mégiscsak nagy dolog a tudomány.

Az alábbi irományhoz hosszú-hosszú előzmények kívánkoznának, és eredendően nem is idevaló, de...


A kirohanás tárgya: "A BMJ idei első számának legelső közleményeként, a szerkesztőség méltatása kíséretében jelent meg James Fowler és Nicholas Christakis közleménye, amelyet sokan az egészségügy új korszakának megnyitásaként fogadtak"



A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. – Hamvas Béla

Definíciós aggály:
Happiness is a warm gun

Hogy is van ez? Az emberi kultúra évezredei során a fõállású boldogság- (vagy éppen boldogtalanság-) kutatók – mint például a teológusok, a filozófusok, a költõk, újabban a pszichiáterek, sõt a reklámszakemberek – annyit küzdöttek azon, hogy egy valamire való definíciót megalkossanak.
És az eredmény? Hadd idézzek egy próbálkozást, egy igazi gyöngyszemet: az amúgy közgazdász végzettségű – Richard Layard szerint boldog az, aki jól érzi magát, és ezen állapotát a későbbiekben is szeretné fenntartani. Jézusom...
(na még egyet: a szókimondó és őszinte - mellesleg azt hiszem, semmilyen végzettségű - John Lennon szerint a boldogság valamiféle "warm gun, bang-bang, shoot-shoot". Mondhatnánk, ha nem is forró, de legalább tényleg meleg, azaz mintha közelebb járnánk.) Képletbe foglalni még kevésbé sikerült, hogy aszongya: a boldogság egyenlõ valami szorozva izé-a-négyzetennel. Szóval se hivatalos definíció, se képlet. (Szerintem ne is legyen se egyik, se másik, a Falanszter-jelenetet már nem szeretném megélni.)

Azért talán megállapodhatunk pár dologról.

1. A boldogság koronként, emberi kultúránként, egyénenkén, sõt egyes emberek személyes életútján belül is: eltérő, változó intenzitású, változó tartalmú. (Megjegyzem: a tárgyalt közlemény a massachusetsi Framingham Heart Studyra, azaz időben, térben, kultúrában meglehetősen izolált mintára támaszkodik)
A boldogság egyszer a kellemeség, az élvezet, a problémamentesség fogalomkörének közelében bukkan fel, máskor mondjuk a küzdelem, az áldozathozatal, a szenvedés vidékén. Hol a békesség és a harmónia környezetében vélünk rátalálni, másszor meg a kaland, az ismeretlen izgalma kecsegtet vele. Egyik kultúrában az egyéni útkeresés által ígértetik elérhetõnek, a másikban a közösség tradícióiban történő feloldódás által.

2. Mintha azt is kimondhatnánk, a boldogság mértéke nem hasonlít a dolgok hosszának, súlyának mértékéhez. Elég különös lenne kimondani, hogy mondjuk egy találkozás okozta boldogság a Fowler–Christakis-féle 10-es skálán (bocs, fiúk!) 4-es értékû boldogságérzetet okozott, 1-es és 2-es mértékû utóérzésekkel. Vagy: "ez a mostani boldogság életem legnagyobb boldogságának a harmadával egyenlő, de kétszer akkora, mint a múlt heti hasonló élmény".

3. Aztán: határozottan kijelenthetjük, a boldogság egyik legjellemzõbb tulajdonsága az állandótlanság. Azaz jön és elmúlik. Van, hogy már elõre várjuk, máskor meg minden elõjel nélkül, egyszercsak felbukkan. Van, hogy kicsit hosszabban elidõz, máskor éppen csak felsejlik. És vannak egészen paradox helyzetek: várjuk, de végül nem jön, a várakozás közben mégis átéljük.
Ide kapcsolható: kimondható-e bárkire, hogy boldog ember, avagy éppen boldogtalan? Nincs az a - maga vagy mások által - boldognak címkézett emberpéldány, akinek ne lett volna sok-sok rettenetesen sötét napja, órája – a kedvenc karikatúraszerű élményem egy magából kivetkőzve dühöngő krisnás, aki az alapértelmezett "kisugárzást" átmenetileg felfüggesztve szabad folyást engedett egyébként nyilván érthető és emberi indulatainak -, és fordítva, a legfeketébb lelkűeknek is vannak hosszabb-rövidebb napsugaras időszakai.

4. A boldogság érzéséről tett vallomás különlegesen szubjektív, így két olyan állítás közé, hogy mondjuk X nagyon boldog, Y is nagyon boldog, tudományosan aligha tehető egyenlőségjel (tehát x boldogsága egyenlő y boldogságával).
Továbbá: Ha X életére visszatekintve azt állítja, boldog voltam, valóban jelentheti azt, hogy boldog volt, de azt is, hogy utólag szeretné úgy érezni, élete nem volt olyan jelentéktelen, ezért boldognak próbálja látni, láttatni, harmadszor valóban boldognak gondolta addigi életét, azonban végig adós maradt az önmagával való őszinte szembenézéssel, miközben Y, aki magát nem igazán boldog embernek határozta meg, sokkal tartalmasabb, örömökben gazdagabb életet élt, csak a kifejezést differenciáltabban használta.

5. Szerény véleményem szerint az igazi boldogság egy ember életében az egész élet hosszának jelentéktelen töredéke, néhány villanás, perc csupán.

Konklúzióm: nem szeretném, ha tudományos kategória lenne a boldog/boldogtalan ember fogalma.

Na jó, a közlemény nyilván egy hétköznapibb boldogságfogalomban gondolkodhatott. Talán, abban amit inkább örömnek kellene nevezni. Esetleg elégedettségnek, jó közérzetnek, stresszmentességnek, harmóniának.
Most nem kezdenék bele abba, hogy mindezek a fogalmak megintcsak milyen nehezen lennének tudományos vizsgálat kulcsszavaként definiálhatók, egyes emberek esetére általános cimkeként használhatók, összehasonlíthatók.


Az a bizonyos viasz

A boldogság nem visel külsõ jelvényt, hogy felismerhessük, olvasni kellene a boldog ember szívében; de a megelégedés kisugárzik a tekintetbõl, a viselkedésbõl, a hanghordozásból, a magatartásból, s mint egy átárad arra, aki észleli – J. J. Rousseau.

"Fowler és Christakis eredményei arra utalnak, hogy a viselkedésmódok és a pszichés állapotok is személyről személyre adódnak át."

De hiszen pontosan ezeket a felismeréseket a gyakorlatban már régesrég alkalmazzák élő, viruló, eredményes metodikák (pl. egyes - mellesleg tudományos alapokon nyugvó - pedagógiai rendszerek).
Tudatosan (vagy öntudatlanul) alkalmazzák normális szülők, barátok, példaképek.
Mégegyszer: PÉLDAKÉPEK.

(önkéntelenül hat persze a negatív példa is, azaz a rémséges személyiség fő mintái maguk is rémséges személyiségek).

A marketing se most jött le a falvédőről a csodafegyverrel: a reklám személyes identitásba épülő trójai falovával.

Tudom, nagy tudományos felismeréseket köszönhet a világ annak, hogy valaki naivan tekintett olyasmire, ami ott van az emberi orr előtt nap mint nap, de nemhogy nem díjaznám azt a kutatást, de egyenesen a józan ész elleni bűncselekménynek nevezném, amely megállapítaná, és számokkal támasztaná alá, hogy az emberek zöme éjjel alszik, csak kis része fényes nappal.


Prometeusz és a pirománok, avagy a talpáról a feje tetejére

Lépjünk tovább! Tegyük túl magunkat azon, hogy a tudomány meg akarta mérni a mérhetetlent, hogy egyes agyonidézett ősi bölcsességek most úgy kerülnek elénk az asztalra, mint forradalmi felismerések!
Vessünk egy pillantást a lehetséges következtetésekre! Mi is származhat abból, ha évezredeknek és minden égtájaknak bölcs mesterei után végre a tudomány is kimondja - mit is? -, hogy fontos a boldogság?
Először is fussunk végig egy gondolati láncon! A boldogság állapota egy tudományosan definiálhatatlan helyes élet tudományosan definiálhatatlan jutalma. A dolognak azonban még nincs vége, bónuszként a pozitív erő kiterjed a boldog ember környezetére, beleértve pozitív egészségügyi hatásokat is.
Nahát!

Ha ez így van, mi mást is kellene még elérni, mint az embert boldoggá tenni, s máris új lesz lesz és szép a világ!
Csak az az apróság marad, hogy meg kell találni a szert, amivel a boldogság beadható az embereknek (szóma?), esetleg oktatási metódust dolgozunk ki a boldogság elsajátítására (azaz megint feltaláljuk a spanyolviaszt - lásd még Lao-ce, Mózes, Jézus, Buddha, Mohamed, Boddhidharma... Popper Péter, Józsi bácsi...)
Egy biztos: innentől kezdve a boldogság már nem lehet magánügy.
Hanem mi? Kötelesség? Milyen kötelesség? Erkölcsi? Törvény szabta?

Júj, nagyon cinikus vagyok.
Cinikus vagyok?
De hát nincsen itt nagyon elrontva megint valami?
Aki kitalálja, hogy a boldogság nem okozat, hanem ok, nem tesz mást, mint feje tetejére állítja a világot.
Feltételezem, mindenki, na jó, az emberek nagy többsége boldogságra vágyik.
Hogy ez mégse megy olyan könnyen, annak is van oka, úgy hívjuk, emberi természet, emberi világ.
Mindössze ezt kellene semlegesíteni.

Pedig ha valamiért, hát talán egyedül a boldogság eléréséért tett erőfeszítésekért, és azokért a ritka és leírhatatlan valamikért érdemes élni.
Önként.



A módszertanhoz:

Idézet a Holt költők társasága című film dialógusából:

Mr. Keating: Nyissák ki a könyvet a 21. oldalon. Mr. Perry, olvassa fel a "Költészet értelmezését".
Perry: A Költészet értelmezése, írta Evans Pritchard professzor.
A költészet megértéséhez ismernünk kell a költői nyelvet. Aztán két kérdés jön: Hogy fogalmazta meg a művész a témát? Jelentős-e a téma? Az első kérdés a vers formáját illeti, a másik a jelentőségét. Ha felelünk a kérdésekre, megállapíthatjuk a vers értékét. Ha a formai tökélyt vízszintes tengelyen mérjük a fontosságot függőlegesen e koordináták láthatóvá teszik mennyire értékes az adott vers. Például egy Byron-szonett sokat ér függőlegesen, de vízszintesen közepes. Egy Shakespeare-szonett viszont kétségtelenül mindkét irányban magas értékkel bír. A közrefogott terület nagysága bizonyítja a vers nagyságát. Alkalmazzák ezt az értékelési módszert így egyre kevesebb nehézséggel kerülnek szembe és egyre inkább élvezik és értik a költészetet.
Mr. Keating: Ürülék.
Ezt gondolom Mr. Pritchardról.
A költészet nem mérhető rőffel. Ez nem slágerlista, Byron pöpec a 42. helyen, kár, hogy túl lassú.
Tépjék ki a lapot! Tépjék ki a lapot! Mire várnak?
Nem csak ezt a lapot, az egész bevezetőt. Ki vele! Írmagja se maradjon. Tépjék ki gyorsan, a pokolba Pritchard professzorral! Tépjék cafatokra! Hallani akarom, hogy szakad fecnikre!

nem lesz ebből nagyszóló

...ott a presszóban épült bennem a rokendrol mellé a szorongás. A megmutatni akarás mellé a szégyen. Nem lesz ebből nagyszóló, nem lesz ebből Dzsimi Hendriksz - gondoltam, szomorúan turkálva a nikotinízű citromtortában. (Háy János - A bogyósgyümölcskertész fia)
Valahogy így. Talán csak a citromtorta nem stimmel. De hát amikor az ember éppen teljesen leküzdi az önbecsülését a békaseggig, ki nem szarja le, hogy citromtorta vagy nem.

vér és bél csokiöntettel

A menüt a Néprazi Múzeumban szolgálják fel:
World Press 2006 + Lumix Panasonic.
A helyzet évről évre nyomasztóbb.
A néző érzékenysége rohamosan közelít egy agyműtött harci kutyáéhoz.
A két csatornán - az iszonyatén és az émelyén - egyre vadabb a száguldás az elviselhetetlenség határai felé.
Legalább annyi tisztesség lenne a rendszerben (szolgáltatóban és fogyasztóban egyaránt), hogy a kettőt ne választanák külön, így a csinos nappalik és hálószobák megtelhetnének a gyönyörű tájakon széttrancsírozott testek, szanaszét folyó testnedvek borította romok pazarul fotografált, szemkápráztató vizuálkölteményeivel.

Képtelen magánterek

Tegnapi kirohanásom után ma kicsit higgadtabban, több tisztelettel. Most nem bonyolódnék ebbe, de ugye, tudod, ami neked fénykép, az benszülöttnek lenni furcsa piszkos papír.
...És minthogy tévesen föltételezik, hogy ha van egy vizuális érzetünk, akkor ez azt jelenti, hogy megpillantunk valamilyen „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleget... (Ryle: A szellem fogalma, 313. old.) A könyv tele van ilyen kijelentésekkel, mint „tévesen föltételezik". Közben az idézetben szereplő „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleg olyan átkozottul remekbe szabott szövegrész, hogy ha nem lenne előtte az a minthogy tévesen, talán tegnap nem is sültparasztoztam volna le az illetőt (amiért egyébként ezúton kérek mégis elnézést).
Tudod, ugye, vagy nem tudod(?), de nincsenek kész képek. Minden kép piszkos papír, magántérbe tévedt kétdimenziós színegyveleg, de minden alkalommal, amikor valaki ránéz, a újra és újra életre kel.

Az eltévedt futó

Újra felhúztam magam egy okos emberen. Egy percig nem kétséges, Gilbert Ryle az. És az ő sok okosságának tanúi könyvek, jó vastagok. Egyikkel ezek közül, A szellem fogalma cíművel, eltöltöttem némi időt, de nagy megkönnyebbülést érzett a lelkem, amikor közöltem vele, ebből ennyi elég, ekkora sültparaszttal nem idegesítem magam tovább. Fijjug, eztet a tudományt be kéne rekeszteni végre, nem jött be. Oké, eleinte jó ötletnek tűnt, de már annyi idő ráment, hiába.
Ryle pár oldal után garantáltan úgy hat, mint egy beöntés szappanos vízzel, pár fejezet pedig egyenesen annyira kellemes, mint gyufából pisai ferde tornyot építeni, miközben egy kápó géppisztolyt szegez az oldaladnak. Ez az ember a fejébe vette, hogy fog egy vaslogikából készült macsétét meg egy nagy gombóc fonalat, elindul velük a nyelvi őserdőben, és szép sorjában lekaszabol minden útjába eső liánt, nem kegyelmezve némely elbambult makákóknak sem. A végén valószínűleg nem marad más, csak tarvágás, összevérzett kezek és a kérdés, akkor most mi van!?
Nincs semmi. Reménytelen volt az alapkérdés is (lásd cím: szóval mi is az a szellem), de a mócer a legreménytelenebb. Ryle szeletel, pedig a szeletelés legfeljebb a hentesnek lehet célravezető. Kikockáz. Megpróbál kezdet és vég nélküli folyamatokat kikockázni, mintha egy befutó sorrendjét állapítaná meg. Talán attól rossz az egész, hogy elfogadja, bizonyos kifejezések nem határozatlan konstrukciók, hanem pontos, megbízható alapkövek. Áramló, nem körvonalazható „dolgokat" próbál milliméterpapír segítségével helyhezkötni, szakaszolni, a „nyesedéket" pedig folyamatosan letakarítani az asztalról.
Na jó, végülis tisztelet a következetes és kitartó küzdelemnek, éljenek a mindenkori vasdinnyeiek, de akkor is.
Mindenesetre hiába próbáltam magamban kétségeket ébreszteni főtételeim iránt, fenntartom őket (legfőképpen lásd az érzékelés, látás, képzelet, színlelés, satöbbi passzusokat Rylenél). De annyi bizonyos, újabb lökés, hogy erőket feszítve teljes világosságra hozzam őket, neked, kedves olvasó.
Bocs Gilb, szóval ez nem volt az a húde könyvajánló.

Belső kép II. rész

Csukd be a szemed, és mindjárt jobb

(copyright by 2-es műsor tánczenekar)

.

Öklend és Leokádia

Összeülnek tizenketten (ketten a kistanácsból, négyen a hatvanak tanácsából, három a kislány, plusz a kreatívok), sus-kus, hogy: ciklusmíting, flipcsárt, márka, logó, brand, trend (trand?), fókuszcsoport, redizájn, üttős, penge, alkímia, így forr és buzog a kreofil, ebből lesz a cserebogár (és/vagy a tücsök).
Mi tudjuk, hogy nekik mi kell, hiába, hogy most még nem értékelik, még nem tudják, hogy ez nekik mennyire tetszik majd, a Mester is megmutatta nekünk, csatoljuk le egyik sarunkat, egyébként is, ez az Ő töke!, kövessük!, kerül, amibe kerül, legfeljebb neked nem fizetünk, hehe.
Aztán ha már mindenkinek borsózik a háta a sok lekerekített sarkú kék tónusba állított lekerekített sarkú narancs keretbe foglalt lekerekített sarkú, piktogrammal töltött zöld tónuskockától, majd átugrunk a letisztultra, onnan egy szökkenés a jópofán médiahekknek álcázott anticucc, mi ilyen viccesek vagyunk, a tréningen is annyiszor eljátszottuk. Vazze, te se jácd itt az eszed, végül is ezért kapod a zsét, nem? (nem kapod? jó, majd beszéljünk!)

ohhowihateyoupeople

Nem tudom, ki hogy van vele, engem nagyon megvisel az a mérhetetlen gyanakvás és bizalmatlanság, ami egy fényképező emberrel szemben mára stabil alapállássá vált.
Oké, még ha valakinek váratlanul a képébe tolnék egy bazinagy kamerát, vagy esetleg egy még nagyobbal kukkolnék elő valami mellvéd mögül, de ha egy, az úttesten (közterület) szétmázolódott húgyfoltot fotózok elmélyülten, akkor vajon miért támad egyesekben az az ellenállhatatlan indulat, hogy engem ezért kérdőre vonjon.
Embereket fényképezni több okból sem szeretek már.
Azt hiszem, utálom őket.
Aztán egyre kevésbé van meg bennem a kapcsolatteremtés, a kapcsolattartás igénye, képessége.
Ráadásul valahogy most már tényleg tolakodónak, hiú szándékúak érzem magam, valahányszor rámozdulnék valakire.
Egy ideje már tudatosan nem.
Akkor inkább a pisafoltok és egyéb gyanús alapanyagok.