Spanyol viasz, avagy mégiscsak nagy dolog a tudomány.

Az alábbi irományhoz hosszú-hosszú előzmények kívánkoznának, és eredendően nem is idevaló, de...


A kirohanás tárgya: "A BMJ idei első számának legelső közleményeként, a szerkesztőség méltatása kíséretében jelent meg James Fowler és Nicholas Christakis közleménye, amelyet sokan az egészségügy új korszakának megnyitásaként fogadtak"



A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. – Hamvas Béla

Definíciós aggály:
Happiness is a warm gun

Hogy is van ez? Az emberi kultúra évezredei során a fõállású boldogság- (vagy éppen boldogtalanság-) kutatók – mint például a teológusok, a filozófusok, a költõk, újabban a pszichiáterek, sõt a reklámszakemberek – annyit küzdöttek azon, hogy egy valamire való definíciót megalkossanak.
És az eredmény? Hadd idézzek egy próbálkozást, egy igazi gyöngyszemet: az amúgy közgazdász végzettségű – Richard Layard szerint boldog az, aki jól érzi magát, és ezen állapotát a későbbiekben is szeretné fenntartani. Jézusom...
(na még egyet: a szókimondó és őszinte - mellesleg azt hiszem, semmilyen végzettségű - John Lennon szerint a boldogság valamiféle "warm gun, bang-bang, shoot-shoot". Mondhatnánk, ha nem is forró, de legalább tényleg meleg, azaz mintha közelebb járnánk.) Képletbe foglalni még kevésbé sikerült, hogy aszongya: a boldogság egyenlõ valami szorozva izé-a-négyzetennel. Szóval se hivatalos definíció, se képlet. (Szerintem ne is legyen se egyik, se másik, a Falanszter-jelenetet már nem szeretném megélni.)

Azért talán megállapodhatunk pár dologról.

1. A boldogság koronként, emberi kultúránként, egyénenkén, sõt egyes emberek személyes életútján belül is: eltérő, változó intenzitású, változó tartalmú. (Megjegyzem: a tárgyalt közlemény a massachusetsi Framingham Heart Studyra, azaz időben, térben, kultúrában meglehetősen izolált mintára támaszkodik)
A boldogság egyszer a kellemeség, az élvezet, a problémamentesség fogalomkörének közelében bukkan fel, máskor mondjuk a küzdelem, az áldozathozatal, a szenvedés vidékén. Hol a békesség és a harmónia környezetében vélünk rátalálni, másszor meg a kaland, az ismeretlen izgalma kecsegtet vele. Egyik kultúrában az egyéni útkeresés által ígértetik elérhetõnek, a másikban a közösség tradícióiban történő feloldódás által.

2. Mintha azt is kimondhatnánk, a boldogság mértéke nem hasonlít a dolgok hosszának, súlyának mértékéhez. Elég különös lenne kimondani, hogy mondjuk egy találkozás okozta boldogság a Fowler–Christakis-féle 10-es skálán (bocs, fiúk!) 4-es értékû boldogságérzetet okozott, 1-es és 2-es mértékû utóérzésekkel. Vagy: "ez a mostani boldogság életem legnagyobb boldogságának a harmadával egyenlő, de kétszer akkora, mint a múlt heti hasonló élmény".

3. Aztán: határozottan kijelenthetjük, a boldogság egyik legjellemzõbb tulajdonsága az állandótlanság. Azaz jön és elmúlik. Van, hogy már elõre várjuk, máskor meg minden elõjel nélkül, egyszercsak felbukkan. Van, hogy kicsit hosszabban elidõz, máskor éppen csak felsejlik. És vannak egészen paradox helyzetek: várjuk, de végül nem jön, a várakozás közben mégis átéljük.
Ide kapcsolható: kimondható-e bárkire, hogy boldog ember, avagy éppen boldogtalan? Nincs az a - maga vagy mások által - boldognak címkézett emberpéldány, akinek ne lett volna sok-sok rettenetesen sötét napja, órája – a kedvenc karikatúraszerű élményem egy magából kivetkőzve dühöngő krisnás, aki az alapértelmezett "kisugárzást" átmenetileg felfüggesztve szabad folyást engedett egyébként nyilván érthető és emberi indulatainak -, és fordítva, a legfeketébb lelkűeknek is vannak hosszabb-rövidebb napsugaras időszakai.

4. A boldogság érzéséről tett vallomás különlegesen szubjektív, így két olyan állítás közé, hogy mondjuk X nagyon boldog, Y is nagyon boldog, tudományosan aligha tehető egyenlőségjel (tehát x boldogsága egyenlő y boldogságával).
Továbbá: Ha X életére visszatekintve azt állítja, boldog voltam, valóban jelentheti azt, hogy boldog volt, de azt is, hogy utólag szeretné úgy érezni, élete nem volt olyan jelentéktelen, ezért boldognak próbálja látni, láttatni, harmadszor valóban boldognak gondolta addigi életét, azonban végig adós maradt az önmagával való őszinte szembenézéssel, miközben Y, aki magát nem igazán boldog embernek határozta meg, sokkal tartalmasabb, örömökben gazdagabb életet élt, csak a kifejezést differenciáltabban használta.

5. Szerény véleményem szerint az igazi boldogság egy ember életében az egész élet hosszának jelentéktelen töredéke, néhány villanás, perc csupán.

Konklúzióm: nem szeretném, ha tudományos kategória lenne a boldog/boldogtalan ember fogalma.

Na jó, a közlemény nyilván egy hétköznapibb boldogságfogalomban gondolkodhatott. Talán, abban amit inkább örömnek kellene nevezni. Esetleg elégedettségnek, jó közérzetnek, stresszmentességnek, harmóniának.
Most nem kezdenék bele abba, hogy mindezek a fogalmak megintcsak milyen nehezen lennének tudományos vizsgálat kulcsszavaként definiálhatók, egyes emberek esetére általános cimkeként használhatók, összehasonlíthatók.


Az a bizonyos viasz

A boldogság nem visel külsõ jelvényt, hogy felismerhessük, olvasni kellene a boldog ember szívében; de a megelégedés kisugárzik a tekintetbõl, a viselkedésbõl, a hanghordozásból, a magatartásból, s mint egy átárad arra, aki észleli – J. J. Rousseau.

"Fowler és Christakis eredményei arra utalnak, hogy a viselkedésmódok és a pszichés állapotok is személyről személyre adódnak át."

De hiszen pontosan ezeket a felismeréseket a gyakorlatban már régesrég alkalmazzák élő, viruló, eredményes metodikák (pl. egyes - mellesleg tudományos alapokon nyugvó - pedagógiai rendszerek).
Tudatosan (vagy öntudatlanul) alkalmazzák normális szülők, barátok, példaképek.
Mégegyszer: PÉLDAKÉPEK.

(önkéntelenül hat persze a negatív példa is, azaz a rémséges személyiség fő mintái maguk is rémséges személyiségek).

A marketing se most jött le a falvédőről a csodafegyverrel: a reklám személyes identitásba épülő trójai falovával.

Tudom, nagy tudományos felismeréseket köszönhet a világ annak, hogy valaki naivan tekintett olyasmire, ami ott van az emberi orr előtt nap mint nap, de nemhogy nem díjaznám azt a kutatást, de egyenesen a józan ész elleni bűncselekménynek nevezném, amely megállapítaná, és számokkal támasztaná alá, hogy az emberek zöme éjjel alszik, csak kis része fényes nappal.


Prometeusz és a pirománok, avagy a talpáról a feje tetejére

Lépjünk tovább! Tegyük túl magunkat azon, hogy a tudomány meg akarta mérni a mérhetetlent, hogy egyes agyonidézett ősi bölcsességek most úgy kerülnek elénk az asztalra, mint forradalmi felismerések!
Vessünk egy pillantást a lehetséges következtetésekre! Mi is származhat abból, ha évezredeknek és minden égtájaknak bölcs mesterei után végre a tudomány is kimondja - mit is? -, hogy fontos a boldogság?
Először is fussunk végig egy gondolati láncon! A boldogság állapota egy tudományosan definiálhatatlan helyes élet tudományosan definiálhatatlan jutalma. A dolognak azonban még nincs vége, bónuszként a pozitív erő kiterjed a boldog ember környezetére, beleértve pozitív egészségügyi hatásokat is.
Nahát!

Ha ez így van, mi mást is kellene még elérni, mint az embert boldoggá tenni, s máris új lesz lesz és szép a világ!
Csak az az apróság marad, hogy meg kell találni a szert, amivel a boldogság beadható az embereknek (szóma?), esetleg oktatási metódust dolgozunk ki a boldogság elsajátítására (azaz megint feltaláljuk a spanyolviaszt - lásd még Lao-ce, Mózes, Jézus, Buddha, Mohamed, Boddhidharma... Popper Péter, Józsi bácsi...)
Egy biztos: innentől kezdve a boldogság már nem lehet magánügy.
Hanem mi? Kötelesség? Milyen kötelesség? Erkölcsi? Törvény szabta?

Júj, nagyon cinikus vagyok.
Cinikus vagyok?
De hát nincsen itt nagyon elrontva megint valami?
Aki kitalálja, hogy a boldogság nem okozat, hanem ok, nem tesz mást, mint feje tetejére állítja a világot.
Feltételezem, mindenki, na jó, az emberek nagy többsége boldogságra vágyik.
Hogy ez mégse megy olyan könnyen, annak is van oka, úgy hívjuk, emberi természet, emberi világ.
Mindössze ezt kellene semlegesíteni.

Pedig ha valamiért, hát talán egyedül a boldogság eléréséért tett erőfeszítésekért, és azokért a ritka és leírhatatlan valamikért érdemes élni.
Önként.



A módszertanhoz:

Idézet a Holt költők társasága című film dialógusából:

Mr. Keating: Nyissák ki a könyvet a 21. oldalon. Mr. Perry, olvassa fel a "Költészet értelmezését".
Perry: A Költészet értelmezése, írta Evans Pritchard professzor.
A költészet megértéséhez ismernünk kell a költői nyelvet. Aztán két kérdés jön: Hogy fogalmazta meg a művész a témát? Jelentős-e a téma? Az első kérdés a vers formáját illeti, a másik a jelentőségét. Ha felelünk a kérdésekre, megállapíthatjuk a vers értékét. Ha a formai tökélyt vízszintes tengelyen mérjük a fontosságot függőlegesen e koordináták láthatóvá teszik mennyire értékes az adott vers. Például egy Byron-szonett sokat ér függőlegesen, de vízszintesen közepes. Egy Shakespeare-szonett viszont kétségtelenül mindkét irányban magas értékkel bír. A közrefogott terület nagysága bizonyítja a vers nagyságát. Alkalmazzák ezt az értékelési módszert így egyre kevesebb nehézséggel kerülnek szembe és egyre inkább élvezik és értik a költészetet.
Mr. Keating: Ürülék.
Ezt gondolom Mr. Pritchardról.
A költészet nem mérhető rőffel. Ez nem slágerlista, Byron pöpec a 42. helyen, kár, hogy túl lassú.
Tépjék ki a lapot! Tépjék ki a lapot! Mire várnak?
Nem csak ezt a lapot, az egész bevezetőt. Ki vele! Írmagja se maradjon. Tépjék ki gyorsan, a pokolba Pritchard professzorral! Tépjék cafatokra! Hallani akarom, hogy szakad fecnikre!