Talán "
végre megtalálom azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok..."
Micsoda mondat! Öt óra harminchat perc volt, kora reggel a metrón, amikor idáig jutottam az olvasásban, és számomra akár véget is érhetett volna a regény.
Sorrendben (ilyenkor nincs sorrend, de mindegy) a következők ugrottak be: Ködszurkáló, Kolombusz tojása, TJ. csomagtartója*,
óh aza rohadt énekes (
éreztük azt, hogyami belénkszorult, kimondta helyettünk angolul), a Láthatatlan városok, meg valami, de azt nem tudom megnevezni, mert nem megnevezhető.
Ez a vers amolyan zálog.
Enélkül is lehetne élni, mint lobotomiás véglény összenőve egy távkapcsolóval.
E vers nélkül ugyan még lehetsz fogyasztó, Tisztelt Választó, az országos placebócsoport örökös tagja, aki adott jelre még akár örülni is képes.
De minek.
A zálogban az a rossz, hogy bár hozzád tartozik, most mégsem a tiéd, le van téve valahová, egy csúnya folyosó végén egy csúnya, zárt ajtó mögé. Nem érintheted meg. Nem is láthatod.
Viszont tudsz róla, van.
*volt főnököm szakadt merdzsójának valamilyen okból kinyithatatlan csomagtartója a remény szigetévé vált: ha TJ. hiába keresett valamit, ha úgy tűnt, valami végleg elveszett, mindig megnyugtathatta magát azzal, biztos ott van a csomagtartóban.
Epilógus: Csak úgy álmodtam egyszer...Vajon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.
Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:
– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. [...] De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe jutni.
– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.
– Azt sem tudom – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda, ahol tejszínes kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou című francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan emlékezem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna, és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős koromban voltam.
– Szegényke – mondta részvéttel Rezeda úr –, én majd keresni fogom Medvét…
Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.
– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.Hát ja, nem valószínű, hogy van nagyobb jóság, mint segíteni megtalálni ama bizonyos verset. Vagy azt akár csak
őszintén megígérni.
