Nem tudom, ki hogy van vele, engem nagyon megvisel az a mérhetetlen gyanakvás és bizalmatlanság, ami egy fényképező emberrel szemben mára stabil alapállássá vált.
Oké, még ha valakinek váratlanul a képébe tolnék egy bazinagy kamerát, vagy esetleg egy még nagyobbal kukkolnék elő valami mellvéd mögül, de ha egy, az úttesten (közterület) szétmázolódott húgyfoltot fotózok elmélyülten, akkor vajon miért támad egyesekben az az ellenállhatatlan indulat, hogy engem ezért kérdőre vonjon.
Embereket fényképezni több okból sem szeretek már.
Azt hiszem, utálom őket.
Aztán egyre kevésbé van meg bennem a kapcsolatteremtés, a kapcsolattartás igénye, képessége.
Ráadásul valahogy most már tényleg tolakodónak, hiú szándékúak érzem magam, valahányszor rámozdulnék valakire.
Egy ideje már tudatosan nem.
Akkor inkább a pisafoltok és egyéb gyanús alapanyagok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése