Vitatkozott a vak meg a süket (bocsánat).
(Hopp: akkor a címnek nem inkább A fül és a szemnek kellett volna lennie? Esetleg A hang meg a fénynek? Igen, hang és fény és nem fény és hang. A vak világa a hang világa, a süketé pedig a fény.
Na, nyugi, talán minden kiderül.)
Szóval vitatkozott a vak meg a süket. Azon vitáztak, melyikük világa (világ..., puff) gazdagabb. Sokat tanakodtak, hogyan lehet ezt eldönteni (heti feladvány: hogy vitázik, tanakszik a vak és a süket).
A vak azt mondta, annak, aki nem lát, a többi érzékei kifényesednek, hallása például egyszerre finom és éles, nem véletlen, hogy ennyi muzsikus és telefonközpontos vált belőlük. A teret szinte a bőrén érzi, nem csak abban a nyamvadt 156 fokban, amerre a feje áll, de körös körül és lent és fent és még a vékonyabb falon át is. Hogy meg- sőt átérzi a közelében tartózkodó ember indulatait, rezdüléseit, az nem tudván palira venni őt jó-rossz színészkedéssel. Hogy tapintással, a bőre szenzoraival olyan részleteket tud meg a levegőben, a dolgok felületén lappangó, feszülő változásokról, amiket a kutatóintézetek műszerei sem képesek fogni.
És a zene! Na, süket, erről aztán hiába beszélnék neked...
A süket hosszú hallgatás után – sem szólalt meg. De a maga módján elkezdett érvelni. Hogy számára a világ formái nem sötét, lebegő, semmiben úszó fantomok, hanem csupa állandó testű, kiterjedésű, felismerhető alak. Rokonai, barátai nem hanglények, de arcuk van, szép vagy kellemetlen. Filmeket nézhet (főleg persze némafilmeket). Olvashat! És a kép! Láthatja egzotikus világok nyomorgóit, és a hollywoodi csillagokat, bacilusokat és a távoli naprendszerek ködeit. Színeket láthatok, érted, vak? Tudod, mik azok a színek? És az árnyalatok? Á, neked ezekről fogalmad se lehet.
Ott ült kettejük között a tolmács (íme heti megfejtésünk: hát eképpen zajlik a vita e két fogyatékosan kompatibilis szcéna között).
Míg a süketnek fordította választékos kézjelekkel, testbeszéddel, mimikával a vak szavait, úgy érezte, óh, hát nyilván a vak világa a magasabb rendű, mennyi belső gazdagság, minő emberfeletti érzékelés. És tényleg: a zene, a zene, a zene! Szegény süket, még csak nem is hallhatott – mondjuk Beethovenről! Itt azért nyelt egyet a tolmács, a minden érzékszervvel megáldott multikompatibilis médium, de mire jobban végiggondolhatta volna, máris a süket válaszát kellett szavakba öntenie. Közben kezdett összezavarodni: hogy is lehetne fórban a vak, mikor az olvasás, a látás, a színek...
Amint az üzenetet szavakba öntötte, a vak máris válaszolt. Hogy szerinte...
A süket meg csak ült ott. Szeme nézte a szájat, ahogy az mondja, mondja, mondja.
Hazafelé még élvezte, hogy bot nélkül is simán szlalomozik a szembejövők között, a valamit éppen komolyan megtárgyaló, vagy csacsogó, trécselő párok, magányos mobilozók között, ám otthon már csak kisóhajtott egy hatalmasat abból a fertelmes kákaszerű izéből, amit a hallók leginkább csendnek neveznének, hogy a kurva anyjukat ezeknek! Folyton pofáznak! Dumálnak! Be nem áll a szájuk!
