A tökéles tökéletes kép (the plastic fantastic lover)

Itt ebben a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi
A tájat, hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni,
Amilyen a festmény, ...
Nem tudom, minek kell frusztrálni a természetet* azzal, hogy képen lassan jobban néz ki, mint a valóságban. (sajnos akárhogy kerestem, igazán illusztratív terméket saját kútfőből nem leltem, mástól meg nem szívesen lobogtatnék valamit, hogy nézzétek ezt, na, erről beszélek, mindjárt lehányom, de gondolom, el tudjátok képzelni azokat az észbontó műmelles felhőket, felvarrt domborzatokat, műkörmös bozontokkal)

* wow wow! milyen hatást gyakorolt rám a Lovasi András, - az ember csak idézi, aztán átragad rá (rám, az emberre) a költészet -, tessék, hogy megszemélyesedik a természetet, szinte látom, amint önértékelési zavarai támadnak.

Zálog

Talán "végre megtalálom azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok..."
Micsoda mondat! Öt óra harminchat perc volt, kora reggel a metrón, amikor idáig jutottam az olvasásban, és számomra akár véget is érhetett volna a regény.
Sorrendben (ilyenkor nincs sorrend, de mindegy) a következők ugrottak be: Ködszurkáló, Kolombusz tojása, TJ. csomagtartója*, óh aza rohadt énekes (éreztük azt, hogyami belénkszorult, kimondta helyettünk angolul), a Láthatatlan városok, meg valami, de azt nem tudom megnevezni, mert nem megnevezhető.

Ez a vers amolyan zálog.
Enélkül is lehetne élni, mint lobotomiás véglény összenőve egy távkapcsolóval.
E vers nélkül ugyan még lehetsz fogyasztó, Tisztelt Választó, az országos placebócsoport örökös tagja, aki adott jelre még akár örülni is képes.
De minek.
A zálogban az a rossz, hogy bár hozzád tartozik, most mégsem a tiéd, le van téve valahová, egy csúnya folyosó végén egy csúnya, zárt ajtó mögé. Nem érintheted meg. Nem is láthatod.
Viszont tudsz róla, van.

*volt főnököm szakadt merdzsójának valamilyen okból kinyithatatlan csomagtartója a remény szigetévé vált: ha TJ. hiába keresett valamit, ha úgy tűnt, valami végleg elveszett, mindig megnyugtathatta magát azzal, biztos ott van a csomagtartóban.

Epilógus: Csak úgy álmodtam egyszer
...Vajon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.
Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:
– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. [...] De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe jutni.
– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.
– Azt sem tudom – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda, ahol tejszínes kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou című francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan emlékezem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna, és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős koromban voltam.
– Szegényke – mondta részvéttel Rezeda úr –, én majd keresni fogom Medvét…
Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.
– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.

Hát ja, nem valószínű, hogy van nagyobb jóság, mint segíteni megtalálni ama bizonyos verset. Vagy azt akár csak őszintén megígérni.