A kezdet, ami egyben a vég is.
Ez mi?
Vagy: ez olyan, mintha egy vicces/ijesztő arc (szikás tengerpart, (őshüllőlenyomat, marsbéli táj, virágzó mező, felhős ég, satöbbi) lenne. Talán a legkevesebb bajom azzal van, ha az illető odáig jut, szépek a színei (mert azért ez már nem is olyan rossz irány, igaz ott van az ennek nem szépek a színei is, bár tulajdonképpen végső soron ez se olyan rossz irány). A minthások azzal tudnak leginkább kiborítani, ha az ilyen észrevételeiket (bocsánat, asszociációikat) apró (elnéző, önelég) mosoly kíséretében mondják ki, igen, ezek csak így jönnek belőlem, tudnék többet is, csak sajnos más dolgokkal telik az időm, kár, mert biztos jókat tudnék.
A mi ez-vonal embere legalább őszintén beismer, nem tud mit kezdeni.
A nem értem csak látszólag őszinte. Önkéntelenül őszinte. Valójában: általában érti, csak most, csak ezt nem. És mivel megértést emleget, elárulja, fogalma sincs.
További adalék a mintha természetrajzához...
