Kettős látás

„álmaink minden este bizonyítják, hogy a látáshoz egyáltalán nincs szükség recehártyára. Minden kép, azok, amelyeket látszólag kintről hozunk be, és különösen az álomképek, a valóságban mindig belső képek. Más képek nincsenek

[...]

Tudatunk azt hiteti el velünk, hogy szemünk minden érzéklete objektív

[...]

Ezen a trükkön nyugszik a világképünk és az intellektus uralma.

[...]

a fájdalmasan igaz tapasztalatokhoz jön még a fizika, amely Heisenberg határozatlansági elvével bizonyítja, hogy alapjában sohasem vagyunk abban a helyzetben, hogy objektíven érzékeljünk, mert szubjektivitásunk mindig belejátszik az észlelés folyamatába.

[...]

Látásunk talán legproblematikusabb oldala a kiválasztás, illetve az értékelés [...]
ami egy találós kép esetében szórakoztatónak tűnhet, egészen más minőséget kap, ha tisztázzuk magunkben, egész életünket ilyen rasztereken keresztül érzékeljük, amelyek csak a meghatározott, számunkra kellemes dolgokat engednek át, és a többit kirekesztik. Nem tetszés szerint vetjük pillantásunkat a világra, hanem egyes dolgokat belelátunk, míg mások fölött elsiklik a tekintetünk. Schopenhauer mondata, miszerint „A világ akarat és elképzelés", ugyancsak ezt a gondolatot közvetíti.
A szem arra figyelmeztet, hogy a polaritás bilincsébe vagyunk verve. Az egyidejűség egymásutániságot csinál, és így linearitást hoz létre. Az egységet kettősségre változtatja, és ezért a világban való kétségbeesett helyzetünk kialakulásában is központi szerepe van. Két fizikai szemünkkel elvileg lehetetlen belelátnunk az egységbe."

(Rüdiger Dahlke - A lélek nyelve: a betegség)



„[...] A fejedelem órákat töltött el Fan Kun képei előtt. Tisztán hallotta a mandarinkacsák sípoló hangját, az őszi ég sötétjében vonuló darvak kurrogását, a liangsani mocsarak fölött fénylő Hold ragyogásától hunyorognia kellett, a réteken virágzó peóniák tengere lázba hozta, a keze remegett, ő maga tüsszögött, érezte a Csingpo vízesésének irdatlan erejét, a Huasan csúcsát bámulva megszédült. A festményeken ifjúságának színhelyeire ismert. Az egyik képen fölfedezett egy különösen kedves sziklafalat, melyen annyi órát töltött el elmélkedéssel, egy másikon rátalált gyermekkorának búvóhelyére a Melegszélpagonyra, egy gyönyörű kardtáncosnő vonásaiban az anyja arcát fedezte fel.
[...]
– Mindig többet látok a képeiden, barátom, mint amennyit akarok látni.
– S mennyivel látsz többet, uram?
– Nem tudom, Fan Kun. Mert más ember leszek a festmények láttán – mondta tűnődve. [...]"
(Darvasi László: A lojangi kutyavadászok álma)