Tudományos emberek az elsővel szokták kezdeni, trendi filmrendezők meg belülről indulnak a két széle felé (lásd még: hagymahéjtechnika). Eljárásomat labirintus-módszernek lehetne nevezni, azaz nincs térkép, nincs utikalauz, és nem biztos, hogy van, vagy meglesz a kijárat.
Egyelőre csak egy kanyar.
Szentlélek tér, Vasarely Múzeum. Idáig 1366-szor mentem el a bejárata előtt, és szinte mindannyiszor evidancia volt, hogy egyszer be fogok menni, illetve evidencia volt, hogy én ide soha nem megyek be. Nekem gyerekkorom egyik szájtátó bambulása volt nagyszüleimnél a Vasarely-album (nagypapa festményeivel, a történelmi kártyával, régi fényképekkel és a nénis lámpával együtt ).
Aztán még szintén gyerekként láttam a pécsi anyagot, húszévesen Monte Carlóban azt a Kodály-kőrönd nagyságú zománcot, meg még itt ott.
Addigra már azt gondoltam, biznisz-art, poszterművészet, a 90-es években meg – mivel kivert a víz a komputer-art Vasarely-fetisizmusa miatt –, még utáltam is.
No, megnéztem, megnéztük. Kettőnkre jutott 6 néni + 2 bácsi.
Azt mindenképpen éreztem, hogy furcsán, nagyon mélyre volt bennem kódolva az élmény, és egy már tőlem nagyon távoli, régi saját magammal kerültem összeköttetésbe.
Bambultam ugyanúgy, de már egész mást láttam, egészen máshogy.
A kép változik. Nem láthatod kétszer ugyanazt a képet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése