Fut a táj

Na, ezt bábbá-bá-bámulom, hogy fut.
Illetve ez csak az első szekvencia, és nem fut, azaz itt nem fut, mert a technika nem akarja engedni a futást.

Mintha III.

Mintha a létből ballagna haza (Beney Zsuzsa)
És további minthaadalék: Pauer

.

(Nem olyan,) mintha (II.)

A kezdet, ami egyben a vég is.
Ez mi?
Vagy: ez olyan, mintha egy vicces/ijesztő arc (szikás tengerpart, (őshüllőlenyomat, marsbéli táj, virágzó mező, felhős ég, satöbbi) lenne. Talán a legkevesebb bajom azzal van, ha az illető odáig jut, szépek a színei (mert azért ez már nem is olyan rossz irány, igaz ott van az ennek nem szépek a színei is, bár tulajdonképpen végső soron ez se olyan rossz irány). A minthások azzal tudnak leginkább kiborítani, ha az ilyen észrevételeiket (bocsánat, asszociációikat) apró (elnéző, önelég) mosoly kíséretében mondják ki, igen, ezek csak így jönnek belőlem, tudnék többet is, csak sajnos más dolgokkal telik az időm, kár, mert biztos jókat tudnék.
A mi ez-vonal embere legalább őszintén beismer, nem tud mit kezdeni.
A nem értem csak látszólag őszinte. Önkéntelenül őszinte. Valójában: általában érti, csak most, csak ezt nem. És mivel megértést emleget, elárulja, fogalma sincs.

További adalék a mintha természetrajzához...

Tájfutás

Csak bá-bá-bá-bámulom...,
...hogy fut a táj (pótlólag)

Képtelen magánterek

Tegnapi kirohanásom után ma kicsit higgadtabban, több tisztelettel. Most nem bonyolódnék ebbe, de ugye, tudod, ami neked fénykép, az benszülöttnek lenni furcsa piszkos papír.
...És minthogy tévesen föltételezik, hogy ha van egy vizuális érzetünk, akkor ez azt jelenti, hogy megpillantunk valamilyen „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleget... (Ryle: A szellem fogalma, 313. old.) A könyv tele van ilyen kijelentésekkel, mint „tévesen föltételezik". Közben az idézetben szereplő „magántérben" kisimuló kétdimenziós színegyveleg olyan átkozottul remekbe szabott szövegrész, hogy ha nem lenne előtte az a minthogy tévesen, talán tegnap nem is sültparasztoztam volna le az illetőt (amiért egyébként ezúton kérek mégis elnézést).
Tudod, ugye, vagy nem tudod(?), de nincsenek kész képek. Minden kép piszkos papír, magántérbe tévedt kétdimenziós színegyveleg, de minden alkalommal, amikor valaki ránéz, a újra és újra életre kel.

Az eltévedt futó

Újra felhúztam magam egy okos emberen. Egy percig nem kétséges, Gilbert Ryle az. És az ő sok okosságának tanúi könyvek, jó vastagok. Egyikkel ezek közül, A szellem fogalma cíművel, eltöltöttem némi időt, de nagy megkönnyebbülést érzett a lelkem, amikor közöltem vele, ebből ennyi elég, ekkora sültparaszttal nem idegesítem magam tovább. Fijjug, eztet a tudományt be kéne rekeszteni végre, nem jött be. Oké, eleinte jó ötletnek tűnt, de már annyi idő ráment, hiába.
Ryle pár oldal után garantáltan úgy hat, mint egy beöntés szappanos vízzel, pár fejezet pedig egyenesen annyira kellemes, mint gyufából pisai ferde tornyot építeni, miközben egy kápó géppisztolyt szegez az oldaladnak. Ez az ember a fejébe vette, hogy fog egy vaslogikából készült macsétét meg egy nagy gombóc fonalat, elindul velük a nyelvi őserdőben, és szép sorjában lekaszabol minden útjába eső liánt, nem kegyelmezve némely elbambult makákóknak sem. A végén valószínűleg nem marad más, csak tarvágás, összevérzett kezek és a kérdés, akkor most mi van!?
Nincs semmi. Reménytelen volt az alapkérdés is (lásd cím: szóval mi is az a szellem), de a mócer a legreménytelenebb. Ryle szeletel, pedig a szeletelés legfeljebb a hentesnek lehet célravezető. Kikockáz. Megpróbál kezdet és vég nélküli folyamatokat kikockázni, mintha egy befutó sorrendjét állapítaná meg. Talán attól rossz az egész, hogy elfogadja, bizonyos kifejezések nem határozatlan konstrukciók, hanem pontos, megbízható alapkövek. Áramló, nem körvonalazható „dolgokat" próbál milliméterpapír segítségével helyhezkötni, szakaszolni, a „nyesedéket" pedig folyamatosan letakarítani az asztalról.
Na jó, végülis tisztelet a következetes és kitartó küzdelemnek, éljenek a mindenkori vasdinnyeiek, de akkor is.
Mindenesetre hiába próbáltam magamban kétségeket ébreszteni főtételeim iránt, fenntartom őket (legfőképpen lásd az érzékelés, látás, képzelet, színlelés, satöbbi passzusokat Rylenél). De annyi bizonyos, újabb lökés, hogy erőket feszítve teljes világosságra hozzam őket, neked, kedves olvasó.
Bocs Gilb, szóval ez nem volt az a húde könyvajánló.

robotáldozat

Poszthumán kultusz

magánáhítat

profán kultusz

.

VD úr G-ben

Kis fűszer a mában: a G-robiban állok a bal 2-es kasszánál, amikor látómezőmbe beúszik egy jelenés, szépszál öregúr (mit öreg! mit úr! mint egy cserkészlegény, kockás gyapjúing, térdnadrág, gombos nadrágtartó, özönvízelőtti bőr válltáska, az övre applikálva praktikus hüvelyekben egész arzenál, toll, mobil, tán digikamera, és egy azonosítatlan eszköz: saccra egy síp - festőnek minek a síp?*), és besorol a jobb 2-eshez.
Váli Dezső, Deske úr az illető. Kicsit zavarban vagyok, hogy kukkolom, tán csak azt nem mazsolázom ki, mit vásárolt. Persze, mit akarhat, ő maga tehet erről: ugyan magát megfosztotta a kilátástól - műterme ablakát smirglivel csiszolta átláthatatlanra -, arról gondoskodott, hogy akárki belekukkoljon az életébe. Ő az első magyar blogger, remeteéletét 2000 óta élőben közvetíti.
Persze ez a közvetítésmód erős szűrő, a kitárulkozás ellenére érzékelhető valami határ: eddig és ne tovább.

(Műteremasztal hengerrel, Ljubityeljjel - forrás)

*a titokzatos tárgy valójában rózsafüzér, VD szíves közlése.
.

connecting people - unplugged (jel 3.)

csatlakozz rá te is, különben megint kimaradsz.

időtér

Holdidő



"az idő közegszerű valami"



időgép



.

jel 1.

Andy Warholnak mindenben igaza volt (valószínűleg).
Abban is, hogy szerinte sokkal egyszerűbb lenne minden, ha az emberek ugyanúgy néznének ki, és mindenkit ugyanúgy hívnának (If we all looked the same and we all had the same name/I wouldnt be jealous of you or you jealous of me - idézi Warholt szabadon Lou Reed)

Gnóthi szeauton! Arcod és neved nem te vagy. Hiszen csak maszk, jel, kód, leltári szám. Te hol kezdődsz el? (parafra)

Jel 2.

S ha már Andy Warholnak (szokásához híven) igaza volt abban, hogy az emberek azonosító jeleik (arc, név, ujj-, tenyér-, talp-, pofa- stb. lenyomat, géntérkép, szülhely, szemszám, párkáp) nélkül sokkal problémamentesebbek lennének, megkockáztatható, az egyéniről a közösségi szintre lépve sem lenne másként: az azonosítás és megkülönböztetés jeleiből már annyi baj származott (lásd még: annyi baj legyen).
(If we all looked the same, we wouldnt play these games
Me dressing for you and you dressing for me)

A tökéles tökéletes kép (the plastic fantastic lover)

Itt ebben a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi
A tájat, hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni,
Amilyen a festmény, ...
Nem tudom, minek kell frusztrálni a természetet* azzal, hogy képen lassan jobban néz ki, mint a valóságban. (sajnos akárhogy kerestem, igazán illusztratív terméket saját kútfőből nem leltem, mástól meg nem szívesen lobogtatnék valamit, hogy nézzétek ezt, na, erről beszélek, mindjárt lehányom, de gondolom, el tudjátok képzelni azokat az észbontó műmelles felhőket, felvarrt domborzatokat, műkörmös bozontokkal)

* wow wow! milyen hatást gyakorolt rám a Lovasi András, - az ember csak idézi, aztán átragad rá (rám, az emberre) a költészet -, tessék, hogy megszemélyesedik a természetet, szinte látom, amint önértékelési zavarai támadnak.

Zálog

Talán "végre megtalálom azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok..."
Micsoda mondat! Öt óra harminchat perc volt, kora reggel a metrón, amikor idáig jutottam az olvasásban, és számomra akár véget is érhetett volna a regény.
Sorrendben (ilyenkor nincs sorrend, de mindegy) a következők ugrottak be: Ködszurkáló, Kolombusz tojása, TJ. csomagtartója*, óh aza rohadt énekes (éreztük azt, hogyami belénkszorult, kimondta helyettünk angolul), a Láthatatlan városok, meg valami, de azt nem tudom megnevezni, mert nem megnevezhető.

Ez a vers amolyan zálog.
Enélkül is lehetne élni, mint lobotomiás véglény összenőve egy távkapcsolóval.
E vers nélkül ugyan még lehetsz fogyasztó, Tisztelt Választó, az országos placebócsoport örökös tagja, aki adott jelre még akár örülni is képes.
De minek.
A zálogban az a rossz, hogy bár hozzád tartozik, most mégsem a tiéd, le van téve valahová, egy csúnya folyosó végén egy csúnya, zárt ajtó mögé. Nem érintheted meg. Nem is láthatod.
Viszont tudsz róla, van.

*volt főnököm szakadt merdzsójának valamilyen okból kinyithatatlan csomagtartója a remény szigetévé vált: ha TJ. hiába keresett valamit, ha úgy tűnt, valami végleg elveszett, mindig megnyugtathatta magát azzal, biztos ott van a csomagtartóban.

Epilógus: Csak úgy álmodtam egyszer
...Vajon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.
Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:
– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. [...] De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe jutni.
– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.
– Azt sem tudom – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda, ahol tejszínes kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou című francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan emlékezem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna, és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős koromban voltam.
– Szegényke – mondta részvéttel Rezeda úr –, én majd keresni fogom Medvét…
Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.
– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.

Hát ja, nem valószínű, hogy van nagyobb jóság, mint segíteni megtalálni ama bizonyos verset. Vagy azt akár csak őszintén megígérni.

Igyekszem visszaemlékezni.

A célzatosan elferdített tények mögött újabb és újabb torzítások majompofái vigyorognak. (Nádas Péter)

ó, ió, ció

No, ezek a nagy csikicsukik, a világ néha jól kiszórakozza rajtad magát, és sose lehetsz benne biztos, mi is...
(avagy szép a rút és rút a szép: / huss, koromba, ködbe szét)
(vízi., illúz.., halluciná..., ....)

Emlékképek

A magam módján szeretek emlékezni, nem feltétlenül úgy, ahogy történt



A technikai képek hasonlóan bánnak az igazsággal, mint az írás a szöveggel.

Mielőtt az írást - nyilván roppant lusta emberek - feltatlálták, és a tudást papírra vetették, a szövegek személyes utat jártak be, közvetlenül, szájról szájra, lélektől lélekig.
Szép kis tudás volt az, amikor egy akár sokezer soros szöveget őrzött valaki a kis buksijában, hogy az ne menjen veszendőbe. Mivel még nem léteztek betűk, a szöveg sem lehetett kőbe vésve, változásokon ment át, de a változatok nem a lényeget, hanem pusztán a huzatot, a formát érintették. Miután a szöveget írásba rögzítették, a forma megdermedt, lényegből viszont egyből támadt annyi, ahányan csak elolvasták azt.
(a történet visszafelé játszódik le Bradbury 451 fok Fahrenheitjében, ahol a szöveg kiszabadul merev tokjából, a könyvből, és ismét élő szövetté válik.)

És a képek? Nézz végig ezer ikont, és nézz meg egy igazolványképet! Vesd össze a gyerekkori emlékeidet egy gyerekkori fotóddal! Egy ikon élő tekintet, nyitott kapu, egy emlékkép lehúzott redőny, egyre vastagabb fal közötted és a saját múltad között.

Belső kép II. rész

Csukd be a szemed, és mindjárt jobb

(copyright by 2-es műsor tánczenekar)

.